Hótalpasnak volt meghirdetve, de talpakon kívül csak jéggel találkoztunk, sajnos a hónak csak nyomait láttuk. Ilyen a mi formánk nővéremmel: eddig egyetlen hasonló túrán vettünk részt (Donovalyban, melyet később rakok fel), de egy pár száz méteres szakaszt leszámítva ott sem sok hasznát vettük a talpaknak.

Mostani túránk a Trangoska parkolójából indult a zöld jelzésen. Egy darabig autóval is járható erdei úton haladtunk, melyről még volt alkalmunk a mellettünk húzódó, szinte teljesen befagyott patakocskában gyönyörködni. Ezt követően viszont kezdődött a túra java. A terep egyre meredekebbé vált és a felülete sem volt túlságosan barátságos, a maga jeges, néhol véknyan jégkásás felszínével (hónak nem csúfolnám). Az egészhez hozzá tartozik, hogy -14 fokban indultunk és a délre található magaslatok miatt meglehetősen sokáig árnyékban haladtunk. A hőérzetre viszont így sem volt panaszunk, mivel a folyamatos kaptatás megdolgoztatott minket annyira, hogy kellően bemelegedjünk. Tesómmal megbeszéltük, hogy én megyek a csoport elejével a saját tempómban és időnként bevárom majd. Így is történt. A túra egyik szervezőjével, valamint egy házaspárral (Erikával és Zoltánnal) értünk fel a Gyömbér nyergére elsőként, ahol a Stefánika menedékház is található. Itt bevártunk mindenkit a szikrázó napsütésben, amely meglehetősen hosszú időnek bizonyult, mivel túlságosan visszahűltünk. A nyeregnek így indultunk neki, melyen a hűvös szellő meglehetősen kellemetlenül esett. Szerencsére viszont hamar újra bemelegedtem, így a kesztyű nélküli fotózgatás sem okozott gondot. Erikával és Zolival elsőként értünk fel a csúcsra. Kellemes társaság voltak, a tempójuk is messze a legjobb volt a csapatból (szervezőket leszámítva természetesen :) ). Pár fotó, gyors körbetekintés és már indulunk is lefelé. Ez volt a rosszabb, mivel a csúszós jég és a helyenként meredek hegyoldalak miatt nagyon meg kellett nézni minden egyes mozdulatunkat, hogy hová, hogyan lépünk és hogyan helyezzük a testsúlyunkat. A síbotok is hol segítettek, hol pedig csak akadályoztak minket, de hogy a hótalpak egész nap csak a táskánk súlyát növelték, az biztos... Férfiasan bevallom, nekem is sikerült perecelnem a jégen, de szerencsére abszolút nem ütöttem meg sem a fényképezőmet, sem magamat (a földön egyből a gépemet vizsgáltam át, nem pedig saját magamat :) ). Visszaértünk a menedékházhoz. Forró kakaó (ami két perc alatt kihűlt a szabad levegőn) és rántott, és már indulhatunk is. Vagyis csak indulhatnánk, mivel eléggé elhúzódott ez a megállás. Ettől a ponttól kezdve viszont még jobban oda kellett figyelnünk, hiszen a völgyben ereszkedve már nem csak a sima jégre eshettünk volna, hanem a kövekre, sziklákra, kiálló fatövekre is. Sokan meg is ijedtek a terep láttán és reumás csiga tempójában jöttek/csúsztak lefelé. Nekeml sikerült úgy abszolválnom a szakaszt, hogy egyszer sem estem el, tesóm ezzel szemben 2-3 alkalommal közelebbről is megvizsgálta a talajviszonyokat :) . De hogy ne legyen ilyen egyszerű a dolog, az utolsó fél órára szinte teljesen ránksötétedett, ráadásul visszaértünk a fenyvesek szintjére, ami tovább rontotta a látási viszonyokat. Délután 5 óra előtt pár perccel láttuk meg a buszunk fényeit, így már csak pár száz métert kellett ninja módjára kitapogatnunk, hogy hol borítja jég és hol köves murva a talajt.

Amíg ott voltunk, nem feltétlenül volt minden mosolyunk őszinte, viszont utólag visszagondolva nagyon jó volt! Főleg az tett ránk mély benyomást, hogy a buszon hazafelé jövet akárhányszor csuktuk be a szemünket, annyiszor láttuk a talpunk alatt a jeget és képzeltük azt, hogy kezdünk rajta megcsúszni :)

Úton a Gyömbér nyergén

Kilátás a Gyömbérről

Indulás le a völgybe