Attila haverom fejébe vette, hogy Ő meg akarja lépni a Bükk 900-as túrát. Én inkább a kötetlen, saját magam által kitalált és megtervezett túraútvonalak híve vagyok, de hát üsse kavics, az idei Tátrázás előtt legalább egy jó állapotfelmérésnek beillik majd.

Sajnos a munkarendünkből adódóan meglehetősen nehezen tudtuk összeegyeztetni a dolgot, de kis variálással sikerült. Reggel kocsiba pattantunk és fellőttük magunkat Bánkútra. Gondolkoztam rajta, hogy esetleg az Olasz kaputól induljunk, de itt mégis csak jobban szem előtt van az autó. Picit későn, 8:37-kor indultunk, de ami engem illet, így sem mondhatnám, hogy túl lettem volna pihenve és még a torkom is rakoncátlankodott. Nem írom le minden egyes lépés történetét, hanem csak a sorrendet és pár tudnivalót, jótanácsot, ha esetleg más is szeretne nekivágni a dolognak.

Első célpontunk a Petőfi-kilátó volt. A zöld + jelzésen mentünk, hogy a susnyásban minél kevesebbet tartózkodjunk. Pár hete is voltunk fent és akkor bizony sikerült is egy kullancsot összeszednem. A kilátónál gyors pecsét... A csudát! Egy csomó időt töltöttünk azzal, hogy milyen módszerrel tudjuk a legláthatóbb pecsétlenyomatot összehozni! Mi a filctollal lefestős, papírt rányomkodós módszerrel próbálkoztunk, de a nálunk levő három filcből egy bizonyult használhatónak. Érdemes bélyegzőpárnát vinni, hiszen csak az a legbiztosabb megoldás! Innen a szánkópályán átvágva mentünk le a csurgói menedékházhoz, majd a sárga jelzést követve a Kis-Huta-réthez. Itt toronyiránt vettük az utat és felkaptattunk a Nagy István-erőse csúcsra. Ezen a szakaszon kicsit tartottam attól, hogy fogom-e én végig bírni, hiszen csak meglehetősen komótosan tudtam fölfelé menni és a kellő erőt sem éreztem a lábaimban. Következett a Fodor-hegy, a Huta-, Mélysár-, valamint a Feketesár-bércek, melyekre ismét toronyiránt lehet csak felmenni. Akinek nincs terepismerete, az meglehetősen sok időt veszíthet el azzal, hogy a hegytetőn a pecsételőoszlopot keresgeti, mivel azok nehezen vehetők észre. Ezt legkönnyebben a turistautak.hu térképének használatával lehet kiküszöbölni, mivel azon minden pecsételő oszlop pontosan jelölve van a kis fekete bácsika által. (Bővebben: http://www.turistautak.hu/mapsforge.php ). Én Androidos telefonon, Locus alatt használtam, de méterre pontosan mutatta a helyeket. A Kőrös-bércre a kék plusz jelzésen mentünk. Arra érdemes figyelni, hogy a jelzésről a Fekete-sári erdészházon túl térjünk le a csúcs felé a kék / jelzésre. Első alkalommal, amikor itt jártunk, úgy vettük ki a térképről, hogy a ház előtt is át lehet menni a felvezető útra, de a valóságban ott már nyakig érő gaz és csalános van. A Kőrös teteje számomra egy kellemes hely a hatalmas rádióamatőr tornyokkal és a felfoghatatlan darabszámú antennacsoportokkal. Ha esetleg valaki ismeri a hely tulajdonosát, akkor kérem írja meg az elérhetőségeit, mert jó lenne egyszer kipróbálni a tornyokat! :) Innen lementünk a K+ és Poo (kerékpáros) jelzés kereszteződéséig, ahonnan egy jelöletlen, de teljesen jól járható földúton haladtunk tovább kb. 300m-t, majd ismét be a dzsungelbe, hogy felmenjünk a Vörössár-hegyre. Mivel velünk szemben volt a következő célpontunk, ezért nem ragaszkodtunk ahhoz az útvonalhoz, ahol fölfelé mentünk, hanem toronyiránt baktattunk le a Sárga háromszög jelzésre, onnan pedig fel a Kukucsó-hegyre. Ha július elején-közepén jár itt az ember, akkor még ízletes vadszamócát is találhat gazdagon, továbbá a kilátás is szép lehet. Visszamentünk az S háromszög jelzésre, amit csak 200m-en követtünk, ugyanis az Ispán-hegy felé ismét egy jelöletlen erdészút vezetett, ami meredek szögben és nehezen észrevehetően csatlakozott be. Az Ispán után nagyon oda kell figyelni! Pontos térképpel, tájolóval, de még GPS-szel sem lesznek feltétlenül egyértelműek az útvonalak. A csapás egy durva "S" betűt ír le. Ez adja a legbiztosabb tájékozódási pontot, mivel sok olyan ösvény is található a közvetlen közelben, amelyek a térképen nincsenek jelölve. Feljutva a zöld háromszögre elértük Istállós-követ, majd a Nagy-kopaszt ostromoltuk, amelyhez szerencsére nem kell sokat császkálni a bozótosban, ráadásul majdnem végig vezet egy kitaposott út is. A Virágossár-hegyen kezdetben tanakodtunk, hogy merről közelítsük meg, míg végül az északnyugati oldalra mentünk, ahol térkép szerint erdészút megy fel a pecsételőig. Ebben mondjuk kételkedtünk, amely megerősítést nyert, hiszen kb. a derékszögű betörésig lehet használni az utat, onnan pedig irányt tartva kell menni. Lefelé viszont nyugati irányt alapul véve jöttünk le a ZK jelzésre. Eddig aránylag sűrűn voltak a csúcsok, innen viszont már sokkal hosszabb összekötő szakaszok jöttek. Az első ilyen a Tar-kőhöz vezet. Itt kicsit vicces a dolog, hiszen a kilátóponttól tovább kell haladni, hogy a pecsételőhelyet megtaláljuk. Tar-kő után Büszkés-hegy, melyre ismét irányszöget tartva lehet felmenni. Először még van egy olyan meglátása az embernek, hogy van itt is egy csapás, de az nem vezet sokáig és félre is visz. Az egész túrán a Bálvány mellett talán a Három-kő volt még a legkönnyebben bevehető pont. A Nagy-Kőháthoz viszont rögtönöztünk egy kicsit. Megláttam egy csapást, amelyet jelölt a térkép. Megnéztem és teljesen jónak tűnt, majd mint kiderült, valóban az is volt. A Kis-Kőhát viszont egy kicsit érdekes volt, hiszen nagyon sűrű erdőn kellett átvágni hozzá, valamint a térképen jelölt csapás itt sem létezett. Ezután következett a leghosszabb összekötő szakasz a Pipis-hegyre, amely az utolsó offroad jellegű csúcs volt. Személy szerint én itt már kezdtem elveszíteni a türelmemet, talán azért is, mert észrevettem, hogy elhagytam a pólóm nyakába akasztott napszemüvegemet. Utólag sejteni véltem, hogy hol eshetett le, de addig visszamenni már nem lett volna elég idő sötétedés előtt, ráadásul magát a túrát sem tudtuk volna befejezni. Majd máskor visszanézek, hátha... A Pipisre a PII jelzésről mentünk fel. Tartottunk tőle, hogy nehéz dolgunk lesz, hiszen a hegy oldala kezdetben nagyon sűrű fás és bokros növényzettel volt takarva, de egy kerítéses szakaszhoz érve minden letisztult: fa alig egy-kettő, a bokrok száma pedig 0,0! Így aztán jöhetett a jutalommenet, a Felső-Borovnyák. Ott feltöltődtünk a radar által kisugárzott rádióhullámokkal, majd leszivárogtunk a kocsihoz.

Összességében véve azt mondhatom, hogy egy hihetetlenül jó túra volt, még annak ellenére is, hogy az én esetemben voltak utózöngéi. A korábbi napokban ugyanis meglehetősen sokat terheltem magamat fizikálisan, az alvással viszont hadilábon álltam, mivel éjszakás műszakjaim is voltak, de még ha itthon is voltam éjjel, a szoboszlói zenebonában, a turisták randalírozása mellett nem feltétlenül tudok jól aludni. Miután hazaértem, elkezdett rázni a hideg. Gyorsan lezuhanyoztam, majd lefeküdtem. Részletektől eltekintve a következő tünetetek jelentkeztek: láz, erős fejfájás, hányinger, hidegrázás, rosszullét. Mivel most is sikerült összeszednem egy kullancsot, így tartottam tőle, hogy agyhártya, vagy agyvelő gyulladás lesz, de nem passzolt minden tünet és később a doki is "megnyugtatott", hogy ez csak a kimerültség és a tüszős mandulagyulladás volt, valamint kisebb napszúrás is közrejátszhatott. Egy biztos! Ilyen komolyabb túrának még egyszer nem fogok úgy nekivágni, hogy előtte ne pihenjem ki magamat.

Adatok

Táv: 34.5km.

Szint: 1600m.

Túra teljes ideje: 11 óra, 37 perc.

Mozgással töltött idő: 9 óra.

A Kőrös-bérci adótornyok eggyike.

Bozony nem mindenhol egyszerű a dolog!

Fest-fest-fest-na most gyorsan nyomd rá! :)

Az őserdő széle, ahol a kerítés számos helyen vagy ki van bontva, vagy a kidőlt fák által van leszakítva.

Ösvény a Kis-Kőháton.

A teljesített útvonal a GPS szerint. Az áttekintő nézet miatt vannak benne erőteljes nyomvonal-egyszerűsítések.

Rózsaszínnel a tervezett, zölddel a megvalósított útvonal.

(Teljes mérethez jobb klikk a képre => Nézet teljes méretben (View image!)

A 2016-os évemet egy pádisi hótalpazással kezdtem és idén sem tettem ezt másként. Na jó, idei első túrámnak becsúszott egy Miskolc környéki séta a havas Bükkben, de az inkább volt látványos, mintsem nehéz. Nade arról egy másik bejegyzésben teszek majd említést.

A hótalpazással nem igazán tudom, hogy mivé legyek: szeressem, hidegen hagyjon, vagy esetleg egyenesen utáljam. A nagy hóban kifejezetten mókásnak tartom, amikor combközépig süppedek és mint egy akadálypályán kell a csodás tájban haladnom, de lássuk be, hogy nagyobb távok megtétele esetén ez már kicsit gondterhes lenne. A hótalppal leegyszerűsödik ugyan a felszínen maradás, ugyanakkor a szokatlan lépéstechnika megint kényelmetlenné teszi a haladást. Ez volt a három és feledik hótalpazásom, amely ráadásul kétnaposként lett megszervezve. Ja igen! A fél nap. :) Korábban volt két olyan túrám már, amikor valóban lehetett hótalpazni, de tavaly a Gyömbéren (azon a bizonyos első túrán) indokolatlanul kevés hó volt, így pusztán nehezékként vittük fel, majd le a talpakat. Erről bővebben itt olvashatsz:

http://talpfaszamlalo.blog.hu/2016/01/06/2016_01_02_hotalpas_tura_a_gyomberre_dumbier_szlovakia

Ausztriában nem vagyok túlságosan otthon, így a leírásomat intenzív térképhasználat mellett készítettem el. A megnevezésekben előforduló esetleges hibákért felelősséget nem vállalok! :) Első napunk Budapestről, a Hősök teréről indult a Baraka szervezésében, akiknek ezúton is köszönet mindenért! Tesóm -mivel Londonban dolgozik- előző nap Bécsbe repült, majd a tervek szerint szombaton a túra helyszínén csatlakozott volna hozzánk. Ez legnagyobb meglepődésemre sikerült is neki! Nem az, hogy nem bízok benne... Ja de! Mégis! :) Érkezéskor némi felvonózást követően felcuccoltunk a Berggasthof szálláshelyre. Gyors szobaelfoglalás, majd húztunk is kifelé, hogy felcsatoljuk a talpakat. A hóhelyzet teljesen jó volt, hiszen területtől függően 20-30cm-es réteg volt, sőt apró, de sűrű pelyhekben az utánpótlást is folyamatosan kaptuk. Ennek értelmében viszont a látótávolság csak ritkán haladta meg a 25m-t. Az útvonalat nem igazán részletezném. A képek úgy is jobban mesélnek nálam. Elhangzott viszont még a túra elején egy megjegyzés, miszerint „Ez tiszta Delta!”. A 30-as, vagy idősebb korosztályok még talán emlékeznek erre a műsorra és a főcímre. Teljesen helytálló megállapítás volt! :) Utunk a télen zárva tartó Ottohhaus mellett haladt el és a Jakobskogelt célozta meg. A teljesítésével nem volt gond, ám kilátásunk sajnos abszolút nem adatott. Visszaúton még kitértünk a Höllental Aussicht ki(nem)látóhoz. A jó időben innen megcsodálható panorámát innen is csak fotókról láthattam utólagosan. Ezt leszámítva élvezetes volt az egész. Lefelé egyik kedvenc filmem, a Függőjátszma jutott az eszembe a körülményekről. Este zuhany, vacsi, egy kiadós és élvezetes beszélgetés a többi túratárssal, majd alvadás.

A vasárnap ragyogó napsütéssel kezdődött. A napfelkelte vöröslő sugarai mesébe illően festették meg az álmos kis völgy körüli hegyeket. A reggeli egy kicsit későn, csak 7:50-kor volt megoldható. Ezt követően mentünk át egy óra hosszás úton a második napi túránk kiindulási pontjához, ahol libegővel jutottunk fel az Edelweisshüttéhez. A talpakat itt vettük fel. A cél ugyebár a Schneeberg volt, ám már az indulásnál cinkes volt a feljutás rá, hiszen már akkor is vastagon felhőbe burkolózott a csúcs és a késői reggeli, valamint a buszsofőr megszabott vezetési ideje miatt némi időszűkében is voltunk. (Köszönjük NKH!) Ettől függetlenül úgy voltunk vele, hogy jutunk ameddig jutunk. A hóhelyzet kb. ugyan az volt, mint az első túránk helyszínén. Ami számomra szokatlan volt, az a sífutók jelenléte. Egy kicsit veszélyesnek tartottam, hogy a síelők nem kis sebességgel száguldoznak el mellettünk, de szerencsére volt elég hely az úton, mindkét sportszakosztály számára. Először Nyugatnak, majd Délnyugatnak tartottunk, hogy egy völgyből támadva hódíthassuk meg a csúcsot. Ez sajnos nem sikerült. 60m-rel a 2000-es szint alatt úgy döntött a vezetőnk, hogy forduljunk meg. Vitatkoznivaló nem is igazán volt a döntés ellen. A csapat már nagyon ki volt fáradva és a köd is már veszélyesen sűrűvé vált. A vezetők lemondása szerint még így is velünk jutottak fel télen a legmagasabbra. Mellkas kitol, faj falcsap! A dícséretet mindig szivesen vesszük! :) Elindultunk hát lefelé. Érdekes módon visszafelé sokkal gyorsabban haladtunk, bár én a sok fékezést nem szerettem. Normál bakancsos túrák során is ezt a részt szeretem a legkevésbé.

Mindenesetre a két nap után arra a következtetésre jutottam, hogy ha sűrűbben lenne a lábamon hótalp és jobban hozzá tudnék szokni, akkor kifejezetten élvezetes lenne a túrázás ezen formája is. No nem egy kiadós hasmenést követően, mert ez az erő és állóképességet alapjaiban képes hazavágni...

Pestre pont úgy érkeztünk, hogy pont nem értük el hazafelé a vonatot, így kényelmes tempóban visszabattyogtunk tesómmal a Nyugatihoz, ahol kedvenc kis török éttermemben megvacsoráztunk, megvettük a jegyeket hazafelé, majd Hajdúszoboszlóig két és fél órát zötykölődtünk.

Időjárási körülmények induláskor.

Csak néha és rövid időre lehetett ennyire ellátni.

Érkezés az Ottohaushoz.

A teraszrész picit be volt havazva.

A Jakobskogel keresztje.

A P betűs fa.

Az Auss(n)icht.

Bizony nem ártott az útbaigazítás!

Megyünk, de hogy hová...

A sífelvonó érthetetlen okból nem üzemelt.

A szálláshely fényei megfestik a köd és a sűrűn hulló hó elegyét.

A szálláshelyünk.

Vasárnapi napfelkelte.

A szállás nappal és a tv átjátszó a háttérben.

Egy álmos kis völgy.

Büszkén tornyosul a völgy fölé.

A kapu, amelyen minden túrán átmentünk, hogy számon legyünk tartva :)

Betámadjuk a völgyet, ahonnan a Schneebergre lehet feljutni.

Hátranézve sem csúnya a panoráma!

A kép nyomokban zergéket tartalmaz!

Itt már erősen kezdtünk szétszakadni.

Én persze mindig lemaradtam a fotózás miatt.

Eddig és ne tovább. De ki az ott lent?! Nini! Tesóm! Nem értettem, hogy hogyan került oda. Először helikopteres segítségre gyanakodtam, de állítólag a saját lábán jött fel! :)

Indulás/csúszás lefelé!

Zúzmara mindenhol, még a sziklákon is sok helyen.

Újra a libegőnél. A csúcs környéke még most is masszívan felhőben van.

Ha már úgy is itt evett a fene és annyi időm volt, hát lőttem egy képet róla.

A Nyugati pénztára, ahogyan még soha sem láttam.

„Minek a hólánc?! Jóvanazúgy...” Akár ez is lehetett volna a jelmondata a 2016-os szezonunkat lezáró túránknak nővéremmel, melyet a Bélesi-tó környékén ejtettünk meg. Ha már szezonzárás, akkor némi összegzés a 2016-os évemről. 15 helyszín, 18 túra, 219,9km megtett útvonal, 10476m emelkedés, közel 8000 elkészített fénykép. De a legfontosabbak természetesen azok a boldog pillanatok, melyeket a táj szépsége, a friss levegő élvezete és a mozgás öröme nyújtott. Sajnos a sok munka rányomta a teljesítményemre a bélyegét, hiszen ha nem három munkám lett volna párhuzamosan, akkor ezek az értékek nem álltak volna meg ennyinél. Természetesen nem a számok a lényegesek, hanem maguk az élmények, de lássuk be, hogy a nagy számok törvénye itt is érvényesül.

Nade, vissza a hóláncos, nemfogesniahó, lustákvagyunkvisszamennialáncért túrához. Nővéremmel felkaptuk az ősöket és megcéloztuk a Pádis délkeleti peremén található Jósikafalvát. Itt volt a szállásunk, egy teljesen jól felszerelt panzióban. Az érkezés napján nem volt sok mindenre időnk, ugyanis útközben „beugrottunk” Kalotaszentkirályba, ahol szerettünk volna némi helyi népi kultúrát látni. Ez sajnos az ünnep miatt nem sikerült, mivel minden zárva volt, az Ilus néni múzeumát pedig meg sem találtuk.

A szállás elfoglalását követően megnéztük a Bélesi-tavat (Beliș-Fântânele), amely a régi település helyén volt mesterségesen felduzzasztva. A meglehetősen alacsony vízszint miatt reménykedtünk benne, hogy az egykori templomtornyot megláthatjuk, de ez sajnos nem jött össze. Este szokásos társasozás, panaszkodás a fűtésre, egy kis ping-pong, ecetera, ecetera... :)

Jött a második nap és a megdöbbenés: gazdagon hull a hó. Az éjszaka leesett 8-10cm és még reggel is intenzíven havazott. Ekkor már nem voltunk teljesen biztosak abban, hogy a hólánc otthon hagyása valóban jó ötlet volt-e. Elindultunk a Rachitele vízeséshez, bár nem voltunk benne biztosak, hogy el is jutunk odáig. Amíg az 1R jelzésű úton haladtunk, semmi probléma nem volt. Egyik helyen meg is álltunk kicsit hógolyózni, plusz a lányok megpróbálkoztak a lehetetlennel, szűz porhóból hóembert építeni. Ez kvázi három hógolyó összetapasztásán nem haladt tovább. Az út neheze a 108C-re történő lehajtásnál kezdődött. Kalotabökényen túl az út a gerincen halad, ahol nagyon durva hóátfúvások voltak. Szerencsére a hó nem tapadt meg az úton, így ott még járható volt a sima téligumival is. Kőrizstetőtől befelé a szurdokban viszont már nem volt őszinte a mosolyunk és az elszántsági mutató isfordítottan mozgott a besz@®ásjelzővel. Hihetetlen, hogy 1-2km-es eltérések során is milyen mértékben változhat a hóréteg vastagsága. A völgyben, ahol haladtunk, 20-30cm-es réteg alakult ki, melyet tovább rontott, hogy az út gyakorlatilag egysávos volt. Már fölfelé sem volt egyszerű dolgunk, amikor szemből jött egy másik autó, de lefelé volt csak igazán „vicces”. Végül sikeresen elértünk a völgy derekán található kis üdülőközpontig, ahol le tudtuk tenni az autót. Üresben, kézifék nélkül is ott lehetett volna hagyni, hiszen nem sok esélye lett volna megfutamodni :) A szurdok nem volt hosszú a vízesésig, viszont annál szebb! Vastagon behavazott faágak, sziklákból kinyúló fagyott vízesések, szállingózó hó, a levegő pedig... Szanatóriumi körülmények! A vízesés hatalmas szintkülönbséget tesz meg, nagyon gyors a mozgása, így abszolút be sem volt fagyva. Volt egy mellékága, amely jóval szolídabb volt, így be is jegesedett, melyet a jégmászók ki is használtak.

Indulás haza. A nagy hóban meglepően könnyen megfordult tesóm, pedig már kezdtem leltárt készíteni, hogy mennyi hidegélelmünk maradt, ha esetleg nagyon elhúzódna a művelet :) Sajnos lefelé viszont beütött a krach. A szembeforgalom elől való lehúzódás során túlságosan kikerült a kocsi az út szélére, így belecsúszott az árokba. Szerencsére az arra járók -két román autós, akik közül az egyik tökéletesen beszélt magyarul- erőt és technikát nem kímélve segítettek nekünk, így ismét folytathattuk az utunkat lefelé. Mikor Kőrizstetőre kiértünk fellélegeztünk, hiszen innen már tudtuk, hogy nem lesz akkora hó, az út is szélesebb, az 1R-en pedig már takarítva is volt. A Királyhágót elhagyva még 30-40km-ig volt némi hó, majd mint egy határvonal szűnt meg a fehér táj. Helló újra Magyarország, a szürkeség és fagy hazája, ahol tél már szinte soha sincs...

Kalotaszentkirály látképe.

Templom Balktelepen.

A Bélesi-tározó.

Másnap reggel.

Hóátfúvás Kalotabökény után.

Bocs (Bociu) település (valahol lent a völgyben).

Amerre az utunk vitt.

Kisebb lavina a fák ágairól lefújt hó által.

Egyszereplős a játék.

Úton a vízeséshez, immáron gyalog.

A helyi baltás gyilkos. Szerencsére itt nyugodt volt :)

Idei harmadik szlovákiai látogatásomat ejtettem meg szeptember 23 és 26 között. Most a család volt soron, így 10. jubileumi látogatásomat a Magas-Tátrában velük töltöttem.

Mivel tesóm Londonban dolgozik, így a haditerv az volt, hogy őt a poprádi reptéren vesszük fel. Ez némi késéssel ugyan, de így is történt. Innen egy rövid tátralomnici kitérővel felkoccoltunk az első napi szállásunkhoz, a Poprádi-tóhoz. Itt volt némi kommunikációs hiba, mivel a tóhoz vezető egysávos műút elején toporzékoló parkolóőr egy szót sem tudott a szlovákon kívül semmilyen más nyelven, én meg az ő nyelvét nem ismerem még eléggé, így félreértve egymást azt a kézjelzést kaptuk tőle, hogy továbbhajthatunk föl, egészen a tóig. Nosza, akkor haladjunk. Felértünk a tóhoz, bejelentkeztünk a szálláshelyre, majd elkezdtük a legfontosabb csomagokat kipakolni. Ekkor jött oda hozzánk kikelve magából egy törperős fazon, hogy milyen alapon mentünk fel oda? Elmondása szerint 4db, nemzetközileg értelmezhető táblán van lent kirakva, hogy csak egy bizonyos telefonszámot felhívva és azon engedélyt kérve lehet az utat használni. Sűrű bocsánatkérés, lesütött szem, majd visszaszivárogtam a lenti parkolóba. Az itt lebzselő kis barátomtól (a parkolóőrtől) még szlovákul is nehéz volt annyit kiderítenem, hogy az éjszakai parkolásért kell-e fizetnem és ha igen, akkor mennyit?! Végül 5€-ban egyeztünk meg. Kocsi lezár, kellemes kis sétával vissza a szálláshoz tesómmal. Mire felértünk már a délután végéhez közeledtünk. A szülőket felvéve körbejártuk a tavat, gyönyörködtünk kicsit az utolsó napsugarak kellemes színeiben, majd némi társasjátékkal fejeztük be a napot.

A második nap végre a túrázásról szólt. Már akinek... A reggel friss levegőjében újra körbejártuk a tavat, mert ezekben a fényekben újfent más arcát mutatta. Ezt követően elindultunk a Hincói tavak felé. Szüleim és tesóm, látva az előttünk tornyosuló kaptatós szakaszt, a Hincó patakon átívelő hídig jöttek el, majd onnan visszaindultak a kocsihoz. Megbeszéltük, hogy ők átmennek a Csorba-tóhoz, én meg egyenesen oda gyaloglok majd le. Így aztán tovább indultam a magam tempójában. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó lenne felugrani a Kapor-csúcsra (Koprovsky stít, 2367m), de időben az már sok lett volna, a többieknek sokat kellett volna várnia. Az idő fantasztikus volt. Sütött a Nap, szél csak minimális fújt, a hőmérséklet pont ideális volt a túrázáshoz. A tőlem keletre levő oldalakon még némi hó is látható volt, a korábbi napok hűvös éjszakáinak nyomaként. Felérve a tóhoz meglepően sok embert találtam. A legdurvább látvány viszont a Kapor felé vezető út volt: egy tűt nem lehetett volna leejteni, annyian mentek felfelé! Ez így még akkor sem lett volna fölfelé buli, ha több idővel rendelkezem. Pár fotó, némi gyönyörködés a tájban, az agy kitéve üresbe kicsit, aztán indulás visszafelé. A Csorbához 1ó 50p alatt értem le, közben pár fotót ellőve. Jó volt egy kicsit kötetlenül szabadjára eresztenem magamat, ugyanakkor a viszonylagos sietség felesleges volt, hiszen a többiekre közel egy órát kellett várnom. Miután újra együtt volt a csapat, lenéztünk a tóhoz, majd ettünk egyet a posta épületében berendezett étteremben. Korábban is jártam már ott és akkor semmi panaszom sem volt a felszolgálásra, de most valami borzasztó volt minden, amit kihoztak. Nagy volt a forgalmuk, így mindent összecsaptak, hogy még az evőeszközök is lemaradtak nem egyszer. Ezen gasztronómiai horror után lementünk a második napi szállásunkra, Nová Lesnára, mivel fent a Poprádi-tónál ezen a napon már nem volt szabad szoba. Lesnára már szinte haza járok. Az utóbbi években mindig itt kerestem szállást, de a legpofátlanabb szállásadót asszem most sikerült kifognom. Mivel az éjszakák már meglehetősen csípősek voltak, kértük a tulajt, hogy indítsa be a fűtést. Maga a ház, amelyben a szobákat kaptuk fantasztikus volt, de a hőérzet már nem érte el a komfortszintet (főleg a lányoknál). Második felszólításomra sikerült is velük beindíttatni. Ment is egészen addig, míg vissza nem mentem a szobánkba, így a radiátorok a langyos szintet egy pillanatra sem lépték át. A vicc az egészben, hogy a buta picsának (a szállásadó) volt képe reggel megkérdezni, hogy nem fáztunk-e?! Ha szemmel ölni lehetne, ő már nem létezne...

A harmadik nap a kényelemről szólt. Felmentünk Tátralomnicra, hogy egy kicsit lanovkázzunk. Kicsit? Egészen a Lomnici-csúcsig vettünk jegyet! A lenti végállomáson elhelyezett kivetítőn időnként bejátszották a csúcs webkameráját: kristálytiszta idő, szinte nulla légmozgás, a völgyekbe betörő felhők fantasztikus látványa. Karaj, gondoltam magamban, de biztos voltam benne, hogy a hőmérséklet növekedésével a felhőalap is magasabbra kerül, így ugyanebben a látványban én már nem is reménykedtem. Ez kb. be is jött, mivel a Kőpataki-tónál még kezdetben erősen felhős-ködös volt az idő, de mire indulhattunk tovább a csúcsra, a tó körül már mindent lehetett látni, sőt, még a Lomnic oldalára is volt néha rálátásunk. Lássuk be, ez nem jó előjel, ha a csúcsra indulunk fel, mert felhők szintje ilyenkor megemelkedik. Kb. 20 percnyi szolíd heringparti (mert hely nem maradhat kihasználatlanul a kabinban) és már fent is voltunk. A látvány kb. az lett, amire számítottam, de még így is pazar volt. No és az érzés, hogy ott lehetünk... Éppen akkor ért fel egy magyar hegymászó csapat is, amikor mi pocoltunk fönt. Egyfelől irígykedve néztem őket, hogy ez micsoda élmény lehet a számukra, másfelől nem értettem őket, mivel ilyen időben én már nem biztos, hogy másztam volna. Indulás visszafelé. Elsőként értelemszerűen a csúcstól kellett fájó búcsút vennünk. Lent a Kőpataki-tónál megebédeltünk. Egészen idáig kellett feljönnöm, hogy végre a Magas-Tátrában is ehessek egy vyprážaný syr-t (rántott sajtot), ami az egyik kedvencem. Búcsú a kőpataki tótól, majd búcsú Tátralomnictól. A harmadik esti szállás (csak hogy minél nehezebben lehessen nyomon követni a történéseket) ismét a Poprádi-tónál volt. Hamar felértünk, bár most a kocsit egyből lent hagytuk és milyen érdekes volt, hogy ekkor már 7€-t kértek a parkolásért! :) Az Ostrvára vezető ösvényről (vagy méginkább magáról az Ostrváról) szerettem volna még megnézni és lefotózni a naplementét, de sajnos a felhők ezt most nem tették lehetővé számomra. No problem, egy ok az ide való újbóli visszatérésre! Délután újra kis séta a tó körül, társasozás, alvás. Pontosabban lámpaoltás, mivel az ágyam fölött pont egy tetőablak volt, így én még sokáig nézegettem a csillagok sokaságát, melyet az alföldről soha sem lehet ilyen részletgazdagon látni.

Utolsó nap. A kocsihoz lefelé menet még kitértünk a szimbolikus temetőhöz. Akik először járnak a Magas-Tátrában, azoknak nem ártana ezzel a hellyel kezdeni. Na nem elrettentésként, hanem óvva intésként, hogy ezeket a hegyeket (sem) szabad lebecsülni! A reptér felé még beugrottam Nová Lesnára, hogy vegyek magamnak némi Kofolaellátmányt, majd tesómat kilöktem, hiszen neki másnap újra jelenése volt a londoni melóhelyén, aztán uccu haza.

Sajnos a klasszikus őszi színeket nem láthattuk, hiszen ahhoz még túl korán jöttünk, de kit érdekel ez, mikor a Tátra alapjaiban véve is gyönyörű?! :)

Kilátás a szálláshely ablakából

Az Ostrva a Poprádi-tóban visszatükröződve

A kisöreg is gyönyörködik a tájban

A tó reggel

A Hincó patak

A Nagy-Hincói tavak

Kis-Hincói tó

Egy kis porcukor a hegyoldalon

Az Omladék-völgy

Kofola és Coca-Cola egy falon?! Szentségtörés!!! :)

Látótávolság = 5m

Kőpataki-tó (Skalnaté pleso)

Csillagvizsgáló a Kőpataki-tónál

A Lomnic oldala

Egy Opel felvonónak jobban örültem volna :)

Félúton a Lomnicra

Kilátás a Lomnicról

Érkeznek a hegymászók

Az energiaellátás kiépítése sem lehetett egyszerű feladat itt!

Felhők rétegződése

Tátralomnic a magasból

A Hotel Lomnica felújítva. Örömmel néztem, hogy nem hagyták az enyészetnek ezt a csodás épületet!

Úton újra a Poprádi-tóhoz

A tó késő délután

Szimbolikus temető

Térkép az egyszerűbb tájékozódáshoz :)

Túrázásaim és kerékpározásaim során is azokat a perceket szeretem a legjobban, amikor a lemenő Nap vöröslő fénye festi meg a tájat. A hegyekben ez a látvány még inkáb képes elbűvölni, viszont alföldi gyerekként sajnos nem sok lehetőségem van benne a magasból gyönyörködni. Nővéremmel viszont elterveztük, hogy felmegyünk a Bihari hegyekbe és megpróbálunk egy olyan magaslatot találni, amely autóval is megközelíthető és a naplementét, valamint a napfelkeltét is meg tudjuk nézni róla. Hát, többé-kevésbé sikerült a dolog.

Rövid nyomozás után azt az információt kaptam, hogy a Csodaforrás felől valószínűleg fel lehet menni a Mező-havasra autóval. Ez tökéletes is lett volna, hiszen kellően kimagasodik a környezetéből, jártunk is már ott és a környékére is el tudtunk volna menni egy kicsit szétnézni. A feltételes módból viszont már kitalálhatjátok, hogy nem jött össze a dolog. Légvonalban már nem is voltunk tőle olyan messze, amikor egy helybéli nagy magabiztossággal győzködött minket, hogy átlag személygépkocsival (Toyota Corolla) az utolsó szakaszra már nem lehet felmenni. A fazonban ugyan már volt egy-két atmoszféra nyomás, de mivel a megfordulás a keskeny hegyi utakon nem egyszerű, csak úgy, mint a tolatva visszaereszkedés, ezért nem mertünk végig felmenni. A csúcs alatt egy bő km-rel tettük végül le a kocsit és gyalog mentünk fel. A táv nem volt nagy, a szintkülönbség sem, hiszen 20 perc alatt fel, illetve le lehetett érni. Nővéremet viszont nagyon (talán túlságosan is) aggasztotta a gyors sötétedés, továbbá a sátor sem volt még felállítva, így idő előtt lejöttünk és egy sokkal alacsonyabb pontról néztük meg a naplementét. Pedig vittem fejlámpákat is, de áhh... Hagyjuk. Nem kritizálódok, mert tesóm is olvassa a blogot! :) Az éjszakát így néhány Szilágy megyei csapat mellett töltöttük, nem kis hangzavar mellett.

Másnap kora hajnalban összepakoltunk és átmentünk a Kis-havasra. Pontosabban egy kicsit az előtt tettük le az autót, mert nem akartuk a békésen legelésző teheneket megzavarni. A napfelkelte hihetetlenül látványos volt. Egyetlen probléma vele, hogy még mindig nehéz normálisan lefotózni :) Ezt követően még megálltunk a Csodaforrásnál, majd koccoltunk haza, mert este újra munka volt :(

Nagy munkában a kisöreg!

A főkolompos :)

Az ilyen terep jellemezte a Mező-havasra vezető út egy részét.

Kilátás északi irányba a Mező-havas oldaláról.

Az Istenek-havasa.

Kis édes!

Barna füzike talán?

A lemenő Nap fényei.

Szintén.

Másnap reggel a nyugodtan legelésző tehenek.

Kezd izzani az ég alja!

Az első fények, a felhők mögül kibukva.

Csak egy faág.

A fák között egy idilli kis házikó volt.

Rés a pajzson.

Jelmagyarázat
Piros: első nap megtett autóút a célig.
Sárga: másnap reggel megtett út a célig.
Kék: a tervezett, de sikertelen út a Mező havasra (alsó piros karika).Felső piros karika: a naplemente megtekintésének helye.
Sárga karika: a napfelkelte megtekintésének helye.

Az idei már nem is tudom hanyadik alkalom volt, hogy a Magas-Tátrában töltöttem el pár napot. Mivel messzemenően ez a kedvenc túrahelyem, így már minden évben kiugrok legalább egyszer, hogy testileg-lelkileg feltöltődjek a hegyek látványától, a tiszta levegőtől és a nyugalomtól, amely ezt a hegységet jellemzi. Ám idén sajnos minden másképpen alakult...

Tavaly és tavalyelőtt ugyan azzal a három fővel mentem ki (Zita, Atti és Pityu), akiket már régóta jól ismertem. Idén Pityu egyéb elfoglaltság és talán némi lustaság miatt nem jött. Beugrott viszont helyette a fodrászom, Gyuszi. Nagyon jófej srác, Ő is sokat eljár túrázni, igaz magashegyire még sosem sikerült elmennie. Így megint négy főnél jártunk, de később bejeltkezett még három debreceni személy, akiket nem ismertem. Ők Zitán keresztül értesültek az idei túratervezetemről és megtetszett nekik. Elvileg sportemberekről lett volna szó, hiszen kettejük -apa és lánya- karatésok és a harmadik fő is jó kondíciójú sportemberként lett beharangozva.

 A kirándulást ötnaposra terveztem: az első négyet a Magas, míg az utolsót az Alacsony-Tátrába. Az utazás viszonylag sima volt. A szállásunk idén is Nová Lesnán volt. Szeretjük ezt a kis falut. A helybeliek barátságosak, egyetlen pizzázó személyzetét leszámítva. A szállástól nem ájultunk el, de nem is azért jöttünk, hogy a négy fal között ücsörögjünk. Miután a szállásadóval mindent megbeszéltünk, gyorsan összepakoltunk és már indultunk is az első napi túránkra, hogy meghódítsuk az Elsülső-Szoliszkó csúcsot (Predné Solisko, 2093m). A Csorba-tóig vonattal mentünk, amihez idén sajnos nem kaptunk Tatry Card-ot, ami meglehetősen nagy érvágás volt számunkra. A tónál kellemes idő volt. A felhők ugyan jöttek-mentek, de nem fáztunk és a szél sem fújt. A tavat megkerülve először a piros, majd a sárga jelzésen kapaszkodtunk fölfelé a Furkotai-völgybe. Itt még semmi probléma sem volt, ám amikor a sípálya elejéhez felértünk a kék jelzésen, a többiek intenzíven elkezdtek fázni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem a levegő frissességét, de lényegét tekintve én rövidnadrágban sem fáztam, míg a többiek kabátban vacogtak :) Innen a csúcs még 1,2km-re és 300m-nyi szintkülönbségre volt. Felnéztünk, de felhőben volt és már a sípályánál is meglehetősen erősen fújt a szél, fent pedig még durvább lehetett a helyzet, így arra jutottunk, hogy oda már nem megyünk fel. Elindultunk lefelé, közben vissza- visszanéztünk, bár inkább ne tettük volna. A csúcs kb. 15 perc múlva kitűnt a felhők közül és a lemenő Nap fényeiben pompázva kacagott rajtunk. Megfordult a fejünkben, hogy visszamenjünk, de a sötétedésig már nem lett volna elegendő időnk. Sebaj, hiszen tudtuk, hogy a másnapi túra lesz a leghosszabb az öt nap alatt, így azzal vígasztaltuk magunkat, hogy legalább erőt spóroltunk.

A Hotel Pátria a Csorba-tónál.

Úton a sárga jelzésen.

Csorba-tó a Szoliszkótól.

A nagysánc és a tó.

 Az asztal már teljesen le van amortizálva sajnos.

A második napon kocsiba pattantunk és elmentünk a Három-forráshoz (Tri studničky), amely a kiindulópontunk volt. Sajnos egyre inkább az a tapasztalat, hogy a parkolóhelyekért nem kell már ölre menni, hiszen évről évre egyre kisebb a forgalom a Tátrában. Mind a Kriván, mint a Három-forrás parkolójában bőven volt hely, igaz nem is indultunk túl későn el. A piros jelzésen hamar elértük a kéket, amelyen meglepődve tapasztaltuk, hogy aszfaltozott úton haladhatunk sokáig. Itt majdnem végig mentünk a Kapor-völgyön, miközben megnéztük a Nefcer-vízesést (Kmeťov vodopád). Az aszfaltút eddig tart, innen már sziklás-földes csapás vezet tovább. A 2014 november 19-ei szélvihar, valamint az azóta elszaporodott szúk pusztítása itt is meglehetősen megváltoztatta a panorámát, hiszen sok helyről teljesen körbe lehet látni, míg korábban szinte végig zárt volt az erdő.

A kékről letértünk a zöldre, hiszen az úticélunk a Sima-nyereg (Hladké sedlo, 1994m), igaz egyes helyeken ezt hágóként említik. Szerintem nem adja egy igazi hágó arcát, így én inkább nyeregnek nevezem. A piros kiágazásánál a debreceni hármas alakulat úgy döntött, hogy nem jön fel a nyeregre, hanem megnézik az Alsó-Fenyves tavat (Temnosmrecinske Pleso). Az időben tőrténő megfelelő egymáshoz igazodás érdekében úgy beszéltem meg velük, hogy megcsörgetem őket, amikor elindulunk lefelé a nyeregről és ugyan itt, az elágazásnál találkozunk újra. Mi el is indultunk és viszonylag simán és meglepően gyorsan feljutottunk a nyeregre. Sajnos a kilátás korlátozott volt a sok felhő miatt, de azért érdemes volt megugrani a dolgot. A visszaindulás előtt próbáltam a megbeszéltek szerint megcsörgetni Gyurit, ám valószínűleg nem volt térereje, ugyanis nem lehetett kapcsolni. Ezt párszor a későbbiekben is megpróbáltam, de mindannyiszor sikertelenül. Visszaértünk az elágazáshoz, ahol senki sem volt. Rövid tanácskozás, majd döntés, hogy akkor felmegyünk a tóhoz, mert valószínűleg ott lesznek a többiek. Na itt jó nagy árnyékra vetődtünk, mivel azon az úton senkivel sem találkoztunk. Ekkor már sejtettük, hogy elindultak vissza, de teljesen nyugodtak nem voltunk addig, míg biztosat nem tudunk, hiszen Gyuriék még nem igazán ismerték a Tátrát és nem is számítottak gyakorlott túrázóknak, bár sok eltévedési lehetőségük nem volt. Később aztán -már amikor közeledtünk a parkolóhoz- kaptunk egy sms-t tőlük, miszerint vissza leindultak, később pedig egy olyat, hogy mennek a szállásra, mert fáztak. Ez az eljárás nekem nem igazán tűnt túlságosan korrektnek, mivel meglehetősen nagy felelőtlenség volt minket kétségek között hagyni a helyzetüket illetően. Ennek eredményeképpen Zitával, Attival és Gyuszival megtettem az eddigi leghosszab Magas-tátrai túrámat, amely így kereken 28km-re és 1390m-es szintkülönbségre jött ki. Ezt bizonyos szempontból még élveztem is, de ha választásom lett volna, akkor nem így tettem volna meg...

Az idei csapat.

A szú pusztítása lassan meghaladja a szélviharét.

A nyereg előtti terasz.

A lengyel oldal a nyeregről.

Érdekes fények az Alsó-Fenyves tóhoz menet.

A harmadik nap meghozta az esőt. Masszívan befelhősödött és az összes modellfutás azt adta, hogy ez bizony makacsul meg fog maradni a többi napra is. Nem baj, van vízhatlan cipő, esőkabát, mi meg azért mentünk, hogy túrázzunk, szóval uccu neki!

A célpont a Batizfalvi-tó volt. Gyuri, a lánya és az ismerőse nem jöttek velünk, mert nem szerettek volna elázni. Lelkük rajta. Mi kisebb koordinációs rövidzárlat miatt Vysné Hágy helyett már Nová Poliankán leszálltunk, így egy 2,5km-es szakasszal toldottuk meg az aznapi produkciónkat. Ha más nem, bemelegítésnek jó volt, bár időben jó lett volna, ha kihagyjuk. Miután átkeveredtünk Vysné Hágyba, a sárga jelzésen indultunk el fölfelé. A talaj kezdetben nagyon sáros volt, így meg kellett néznünk, hogy hová lépünk. A tóig nem igazán történt semmi. Gyönyörködtünk a felhők tarkította tájban és elemezgettük, hogy a hátra levő napokat hogyan módosítsuk az esőre való tekintettel, ugyanis már erre a napra sem ezt a túrát terveztük, hanem vagy a Lorenz, vagy a Vöröstorony-hágót. Felérve a piros jelzésre, hamar elértük a tavat, ahol iszonyatos szélviharral kerültünk szembe. Innen szerettünk volna átmenni a Felkai-tóhoz, majd onnan le Tatranská Poliankára, de a szél erősége, valamint a hideg miatt erről letettünk, így visszafordultunk és visszamentünk Vysné Hágyra. Sajnos a vonat a szemünk láttára ment el, így a délelőtti ”bemelegítésnek” ekkor vettük igazán kárát. Más alternatíva hiányában ittunk egy jó meleg teát a vasútállomás mögötti presszóban, majd Stary Smokovecen próbáltunk étkezési lehetőség után nézni. Hihetetlen volt látni, hogy este hét órakor már semmi élet nincs a városban és minden vendéglátóhely már vagy bezárt, vagy éppen folyamatban volt a dolog. Így gyakorlatilag újabb egy órás ücsörgés következett a következő vonatig.

Nagyon morcos volt!

A medence sem szebb.

Álmaim kis házikója, álmaim tájában.

Nem csak az esőnek, de még a felhőknek is lógott a lába!

A medence a tó alól fotózva.

A Batizfalvi-tó mellett. Kis túlzással kapaszkodni kellett az erős szél miatt.

Sajnos a szélben nem sok vízszintet találtam. Örültem, ha exponálni tudtam...

Újra szélcsendes terepen.

A felhők egész nap kitartottak.

A negyedik nap a kényelem jegyében telt. Mivel az eső még intenzívebben esett, inkább elmentünk a Bélai-barlangot megnézni, valamint Gyuszival kipróbáltuk a Kométa nosztalgiavonatot. Jobb program hiányában a barlangot is érdemes meglátogatni, mivel fantasztikus képződmények találhatók benne, ám mi mégis jobban örültünk volna a jó időnek és a túrázásnak. Gyuszit és engem valamelyest kárpótolt az esti nosztalgiavonatozás. Az 1913-as Ganz gyártmányú Kométa motorvonat több ízben is komolyan meghibásodott -legsúlyosabb sérülését egy villám következtében szenvedte el-, ám a szlovák vasútbarátok olyannyira szeretik, hogy nem voltak restek a vontatómotort kompletten újratekercseltetni és az egyéb hibákat is kijavítani, hogy a nyári és téli főszezonban nosztalgiameneteket szervezhessenek vele. Le a kalappal a munkájuk előtt, hiszen két korabeli pótkocsit is sikerült megmenteniük, amivel igazán aranyos kis szerelvényt hoztak össze. A menetjegy abszolút nem volt drága, hiszen csak 3€-t kértek el, amit a nagyobb állomásokon (Poprad, Stary Smokovec, Tatranská Lomnica, Strbské Pleso) lehet megvenni, vagy a vonaton a kalauzoknál. Mi az aznapi utolsó menetre mentünk el, Stary Smokovectől Poprádig. A vonaton akkor már gyakorlatilag csak mi ketten voltunk a személyzeten kívül, akik nagyon készségesen beengettek minket mindenhová, még a vezetőállásba (szakzsargonnal élve a vezérállásra) is. Aki erre jár és szereti a régi kor eszközeit, vagy magát a vasutat, esetleg mindkettőt (mint én), akkor érdemes kipróbálni a kis vonatot!

A Kométa Stary Smokovecen.

100-zal, pici gázzal :)

Örök márkajelzés!

A vezetőállás.

A vontatmány.

Eljött az utolsó nap. Reggel gyorsan összepakoltunk, betáraztuk a kb. 12 palacknyi Kofolát (mert az jó! :) ) és elindultunk hazafelé. Nagyon rövid tanácskozás során döntöttük el, hogy a Gyömbér felé indulunk és ha jó lesz az idő, akkor azt még megmásszuk. A jelek sajnos nem voltak túl bíztatóak. Alig hogy elhagytuk Poprádot, intenzíven elkezdett esni az eső. Semmi baj! Itt még messze vagyunk, az Alacsony-Tátrában lehet teljesen más a helyzet. Nos, ami azt illeti felhős időre érkeztünk, de nem esett. Gyors mérlegelés: mászni akarunk! Gyuriék viszont ezt sem vállalták már be, így ők rövidre zárva a kinttartózkodásukat hazaindultak. A felhőalap kb. a Stefánika menedékház alatt volt 100m-rel. Onnan folyamatosan a felhőben mentünk. A szél kissé élénk volt, a hegy takarásából kikerülve meglehetősen erős és a hőmérséklet sem volt túlságosan baráti, de úgy voltunk vele, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is megmásszuk a Gyömbért! Arról nem is beszélve, hogy Gyuszinak még tartoztunk egy 2000m fölötti mászással. Ez sikerült is, hiszen egész jó tempóban értünk fel végül. Lefelé viszont már egyre inkább kijött rajtam a szomorúság, hogy alig pár km megtétele után ténylegesen hazafelé kell vennünk az irányt. A szomorúságomat tovább mélyítette az a hiányérzet, amit az eső miatt lemondott hágótúrák okoztak. A Magas-Tátra belsőbb részein alig-alig voltunk idén. Gyakorlatilag csak a második napira mondhatom, hogy egy valamire való út volt! De hogy teljes legyen a kép, a Stefánikát elhagyva megérkezett a várva nem várt eső. A mosásban, amiben lefelé mentünk, pillanatok alatt hömpölyögni kezdett a víz, ami egyfelől volt érdekes, másfelől viszont inkább kellemetlen. Ami viszont még meglepett, az a hazaút időtartama volt. A kis hegyi szerpentineken való lassabb haladás megtette a hatását, hiszen a tervezett 9 órás érkezés helyett 10-re értünk haza. Nem is lett volna ezzel semmi probléma, ha másnap nem kellett volna dolgozni menni...

Úton a menedékház felé.

A felhők egyre jobban beszőtték a völgyet is.

A Stefánika menedékháznál.

Imádom az ilyen ködben kirajzolódó sziluetteket!

Gyuszi harcol a köddel.

Hasadék, ahonnal süvített fölfelé a szél.

Elértük a csúcsot, de a Magas-Tátrának sajnos nem tudtunk visszaintegetni.

A pont, ahonnan már intenzíven esett.

 Az út végére viszont megérkezett a napsütés is.

Összességét tekintve nagyon elszomorított ez az idei Tátrázás. Nem csak a sok eső és a módosított programok miatt, hanem azért is, mert a korábbi években mindig sokkal alaposabban rákészültem, mind szervezési, mind mentális értelemben. Idén viszont a három munkahely, a kevesebb szabadidő és a rosszabb fizikális állapot miatt eleve fáradtan indultam neki, ezért valahogy úgy éreztem, hogy tiszteletlen módon félvállról vettem és cserben hagytam a Tátrát, amelyet olyannyira tisztelek, mint az emberek között is csak nagyon keveseket. A szépítési lehetőség viszont adott lesz még idén, hiszen nővéremmel tervezzük, hogy a Tengerszem-csúcsról (Rysy, 2499m) megnézünk egy naplementét és felkeltét. Azt már most elkezdtem jó alaposan megszervezni!

Azoknak, akik szeretnek, vagy szeretnének egyénileg Szlovákia bármely részén túrázni egy kellemeset, talán jól fog jönni ez a kis leírás, hogy hogyan lehet a mapy.hiking.sk oldal térképét használni.

Ami a magyar túratervezhetőségeket illeti, meglehetősen nagynak tartom a lemaradásunkat, hiszen északi szomszédainknál már évek óta működik egy hihetetlenül profi oldal, amely tartalmazza az összes szlovák túraútvonalat, a menedékházak helyét, azok elérhetőségeit, a vízvételi lehetőségeket, feltöltött fotókat, pontos tszf. magasságokat, stb, stb... Igaz, pár éve már nem használom a turistautak.hu meglehetősen gyenge motorral ellátott oldalát -a garmin alá telepíthető térképen tervezem hazai túráimat-, így az is lehet, hogy már megfelelően műxik az oldal, de pár éve még siralmas volt.

Nade vissza Szlovákiába! Az oldal fő kezelőszervei az alábbi képen olvashatók.

Többféle alaptérképből választhatunk. Nekem az SHO verzió a legátláthatóbb, hiszen itt szépen jelölve vannak a szintvonalak is. A jelzésekből én az útvonalakat, valamint a fotókat szoktam feltenni, de most kivételesen a menedékházakat is megjelenítettem. Az évszakválasztás csak a fotók között vállogat, ám segítségével általában látható, hogy mely útvonalakat zárják le télire. A következőkben pedig leírom a lényeget, az útvonaltervezést.

Az útvonalak a kis fehér karikák között adható meg. Ez némileg kompromisszumos megoldásnak tűnhet, ám szerencsére a pontok nagyon logikusan vannak elhelyezve. Az egér jobb klikkelésére jön fel a fenti képen látható menü. A „GPS”-es sor megadja a kiválasztott hely pontos koordinátáit, valamint tszf. magasságát. A lényegesebb az alsó három funkció, melyek fentről lefelé a következők: honnan, min/miken keresztül, hová. A köztes pontokat a túra útvonalának megfelelő sorrendben kell megadni. Ez látható az 1-3 sorszámozással. A térkép adatbázisában szerepelnek az útvonalak bejárási irányai is, így az egyirányú utakra nem enged szemből tervezni (ami nagyon helyes)! A képen látható 4-essel jelölt kék és zöld utak például csak délnyugati irányban járhatók. A szükséges pontok kijelölését követően a jobb oldali Výpočitat’ gombbal lehet a túra legrövidebb útvonalát megterveztetni. Megkapjuk a teljes emelkedést (stúpanie), ereszkedést (klesanie) és az úthosszt (vzdialenost’). Ezt követi a pontos útvonalterv, mely a következőket tartalmazza:

-kiindulás Čingov parkoló (520m-es tszf.);

-sárga jelzésen 0,8km-t, 5m emelkedéssel, 30m ereszkedéssel, becsült időtartam 15 perc.

A legfontosabb funkciók ezek voltak. Az oldal további felfedezéséhez jó szórakozást kívánok! :)

Tavalyi szezonom első túrája a Vöröskő-forráshoz vezetett. Akkor csapadék hiányában sajnos csak a csont száraz kibetonozott forrásnyílást tudtam két másik túratársammal megcsodálni. Arról nem beszélve, hogy az idő szűkössége miatt magát a Vöröskő-sziklát meg sem találtuk, így a tiszta levegőn és a hegyek szépségén túl csak a völgyekben megmaradt havon való átgázolás jelentette az egyetlen élményt.

Idén viszont tele volt a tv és a rádió is a forrással, hogy mekkora elánnal működik. Lássuk be, ennyi eső után nem is csoda, ha egy méternél is magasabbra lövel ki belőle a víz! Ezen felbuzdulva tavalyi egyik túratársammal (Attival) és faterommal idén is visszatértünk, hogy most működőképesen is megcsodáljuk a „gejzírt”! :)

Nos az elmúlt napok híradásai megtették a hatásukat, mivel rengetegen kilátogattak a Vöröskő-patak völgyébe. Leginkább kisgyerekes családokat lehetett látni, de több baráti társasággal is találkoztunk. A Stimecz házig az egyszerűség és a bakancsaink védelme érdekében a kisvasút vonalán haladtunk. A turistaút meglehetősen sáros lett volna ezen a szakaszon. A vonatok szinte minden kanyarban tele voltak, így a kihasználtságukra nem lehetett panasz! A Stimecz háztól is inkább a tanösvényen volt érdemes gyalogolni, mivel itt a sarat legalább a tavalyi avar elfedte. A Vöröskő-forrás szépen tette a dolgát: a korábbi napokban lehullott bőséges csapadékmennyiségnek megfelelően lövelt ki belőle a kristálytiszta víz, bár ahogy Atti megjegyezte „Acélt még nem lehetne vele vágni”! :) A nagy tömeg láttán viszont sokáig nem időztünk, gondoltuk hátha a délutáni órákra ritkulnak a népek. Indulás tovább a Felső Vöröskő-forráshoz. Ez a szakasz volt a legrosszabb: a felázott, csúszós talajon kellett driftelve mennünk a helyenként 40-45 fokos domboldalakban, kerülgetve a többi túratársat. De legalább nem volt túl hosszú, mivel 1km megtétele után el is értük a harmadik forrásunkat. (Igen a harmadikat, mivel az elsőt még a kisvasút mentén láttuk meg.) Ez közel nem volt olyan látványos, mint a lentebbi, hiszen csak egy „öblöt” lehetett látni, ahonnan csordogált lefelé a víz.

Rövid tanakodás, majd jött a döntés, hogy menjünk fel a Vöröskőhöz is. Az egy évvel korábbi keresgélés után jó alaposan áttanulmányoztam a térképet, hogy merre lehet kijutni a sziklához, de őszintén szólva adta is magát a dolog. A völgyet, melyen tovább haladtunk, elneveztem A halál völgyének, mivel tavaly a hóban vérfoltokat, idén pedig csontvázakat és egy koponyát találtunk benne :) Felérve a sziklák tetejére fantasztikus látvány tárult elénk. Kis túlzással a teljes útvonal belátható volt, melyet megtettünk aznap. Faterom a fák kopársága miatt panaszkodott, de számomra ennek is volt szépsége. Ez az az érzés, az a pont a túrákon, amiért érdemes alkalomról alkalomra elindulni, elviselni az esetleges kellemetlenségeket, hogy a csúcsra felérve végig tudjunk nézni a bejárt úton, majd konstatálhassuk magunkban, megint sikerült teljesíteni a kitűzött célt. Engem ez mindig felemelő érzésel tölt el!

Lefelé volt némi meglepetésben részünk. A délutáni kisebb tömegre szabott tervünk totálisan kudarcba fulladt. Az Alsó Vöröskő-forrásnál kisebb káosz volt a felgyülemlett népáradat miatt. Sokáig nem is maradtunk, hiszen értelmetlen lett volna a tumultusban hömpölyögnünk. Hamar visszaértünk az autóhoz. Ha tudom, hogy ilyen jó tempóban tudunk végig haladni, akkor még megnézhettük volna a barlanglakást is. Node a későbbiekre is kellenek még látnivalók, mivel azt tervezzük, hogy sátorozni még vissza fogunk ide jönni! :)

Az első menet a Stimecz házhoz

Voltunk vagy hányan

Az első forrás

Ereszkedik lefelé a C50-es

A Stimecz ház előtte Az erdő fohásza

Ibolyás kishíd

Csobogó hóvirágokkal

Működik!

Katt-katt, egész nap

Szúette minták

Pirosló hunyor

Így igaz!

Kilátás a Vöröskőről

Szúmintás hóvirágok

A halál völgye :)

Öröm a sok túrázó, de ez már sok volt

A délutáni menet

Hát jó, legyen. Nem igazán szeretem a szervezett és kötött túrákat, de kézenfekvőnek tűnt jelentkezni a Travel to Transylvania pádisi hótalpas túrájára. A donovaly-i és gyömbéri hómentes/jeges hótalpasok után végre szerettem volna igazán havas felületeken is kipróbálni a túrázás ezen vállfaját. A harmadik alkalomra ez végre össze is jött. Az időjárás Pazar volt. Verőfényes napsütés, felhő alig, a hőmérséklet pedig épp annyira volt alacsony, hogy ne olvadjon, de ne is fázzunk. A hóréteg 35-50cm-es volt, érintetlen igazi porhó. A túra maga nem volt hosszú. 5-6km-es mindössze, viszont a hó és a talpon elszakadt rögzítő igen csak megnehezítették a haladást. Mindazonáltal egy magamfajta télimádónak fantasztikus élményt nyújtott még az is, amikor vastagon ellepte a bakancsomat a hó, mikor már hótalp nélkül mentem. Esni büntetlenül lehetett, mivel kövek, vagy tuskók sehol sem lapultak a vastag hóréteg alatt. A túra szó szerinti csúcspontját a mócok temploma jelentette. Innen ráláttunk a teljes völgyre, ahonnan indultunk.

Az ereszkedés rendszerint kicsit már kevésbé vidám szokott lenni, de ez a túra kivételt képzett. A lenyugvó Nap fantasztikus színeket és panorámát varázsolt nekünk. Gyakorlatilag véteknek tartottuk, ha a táj helyett a lábunk elé néztünk egy-egy lépés erejéig. Mire visszaértünk a buszhoz, már nem sok természetes fény maradt és a levegő is gyorsan elkezdett hűlni. A vizes kéz bizony rendesen hozzáfagyott a síbothoz egy pillanat alatt. Eszembe jutott akkor erről a Dumb és Dumber egyik síliftes-nyalókás jelenete :) Nade a sok locsogás helyett beszéljenek inkább maguk a fotók!

Csak lassan a hótalpakkal! :)

Ki ide belépsz, hagyj el minden gondodat!

Korrekt útbaigazítás!

Kezdődik a kaptató.

Síelés a szűz hóban.

Kilátás a mócok templomától.

A templom kívülről...

...és belülről.

Az utolsó fénysugarak.

Utolsó napunkon egy igazán emlékezetes túrával szerettük volna lezárni a 2015-ös tátrai kiruccanásunkat. Mivel 2014-ben messzemenőleg a Lorenz-hágó tetszett mindőnknek a legjobban, így nem volt kérdés, hogy idén is betervezünk egy hágótúrát. Nagy kínálat sajnos nem volt, így a Rovátkára esett a választásunk.

Reggel újfent kristálytiszta időnek örvendhettünk. A Magas-Tátra fölött alig lehetett egy-két kósza felhőpamacsot látni. A 2014-es kirándulásunk során egyetlen kellemes időjárású napunk sem volt, így most abszolút kárpótolva éreztük magunkat. Stary Smokovecről indultunk, a sikló melletti zöld jelzésen. Hrebienokon vettünk némi innivalót, majd továbbra is a zöldön haladtunk, hogy megnézzük a Tar-patak lenti részét is. Ezen a szakaszon kezdett a fényképezőgépem optikája először olyan jeleket adni, hogy egészségi állapota nem feltétlenül tökéletes. A zöld jelzés végén ”egyenesen balra” haladva sokáig a kék jelzést követtük, amely bevezetett minket a Nagy-Tar-patak völgyébe. Fantasztikus volt a látvány, melyet a körülöttünk tornyosuló hegyek nyújtottak! Külön lenyűgöző volt első napi úticélunkra, a Szalóki-csúcsra tekinteni, melyre kis túlzással 90 fokban lehetett csak felnézni. Ami a folyadékutánpótlást illeti, én szinte minden túrán annak tudatában vittem magammal vizet, hogy az első adandó alkalommal forrás, patak, vagy tó vizében merítem meg a palackomat. Sokan mondták már, hogy ilyen magasságban még nincs a víznek kellő ásványianyag tartalma, így a szomjat sem oltja. Én ebből semmit sem tapasztaltam. Ugyan olyan jóízűen és ugyan akkora mennyiségben fogyasztom, mint a klóros, városi csapvizet. Bocsánat! Azt jóízűen nem szoktam! :) Ezen felfogásomon most sem változtattam, hiszen a Nagy-Tar-patak völgye meglehetősen gazdag a kisebb-nagyobb tavakban, és a patak is ott csörgedezik szinte folyamatosan a közelünkben, vagy éppen alattunk a hidaknál. A Hosszú-tavat (Dlhé pleso) elérve már rálátásunk nyílt az 1940m magasságban található menedékházra is, ahonnan a sárga jelzés ágazik ki a Vöröstorony-hágó irányába. Ez is kecsegtető volt, de 2016-ra is hagyni kell valamit! :) Kis pihenő, pár falat és mehetünk tovább. Még vizesebb, még ”tavasabb” terep következik, ahol mormotákat is láthatnak a szerencsésebbek, melyek meglepően szelídek, hiszen egészen közelről, 2-3 méterről is engedték magukat lefotózni! Ezt követően viszont kezdődik a túra neheze! A terep erőteljesen kaptatóssá válik, amin tovább nehezíti a közlekedést a meglehetősen nagy forgalom is. A hágó lánccal és vaslépcsőkkel van biztosítva, mely főleg a nyugati oldalon nagyon jól jön, hiszen még ezek segítségével is bizony van egy-két olyan lépés, ahol nem könnyű magunkat megtartani. A látvány viszont... A képeknél jobban úgy sem lehetne leírni.

Akik felérnek a hágóra, azok azt hihetik, hogy a nehezén már túl vannak. Naívak! Lefelé mindig sokkal nagyobb esély van a megcsúszásra, elbotlásra, egyensúlyvesztésre! Ha viszont ezen veszélyforrásokat megspékeljük a már említett vaslépcsőkkel, melyek ugyan jó hogy vannak, ám elhelyezésük nem feltétlenül optimális, könnyen belátható, hogy az a bizonyos zabszem itt még kevésbé lesz esélyes a dologra! :) Megijedni viszont nem kell tőle, hiszen nem hosszú szakaszról van szó. Utólag mindegyikőnk egyértelműen azt mondtuk, hogy ez a rész volt a legjobb. Megkezdjük a lankásabb részt a Lengyel-nyeregig, ahol még egy rövidke hógolyózásra is volt lehetőségünk. A nyereg nyugati oldalának jellemzője egyébként, hogy nagyon murvás, melyben könnyen meg lehet csúszni. A Lengyel-nyeregre felérve újabb rövid pihenő következett. Itt már szinte teljesen használhatatlan volt az optikám. Néhány szakasz még itt is láncos, de ezek már közel sem olyan veszélyesek, mint a nyereg alatti rész. Az időjárás viszont lassan kezdett elkomorodni. Gyűltek az esőfelhők, majd a Felkai-vízeséshez (Velicky vodopád) közeledve már az égzengések is sűrűsödtek. Nem volt egy egyszerű túra, talán nem is pont az utolsó napra kellett volna tennünk, így kicsit fáradtabb volt már a csapat, de ettől függetlenül szaporázva mentünk tovább lefelé a zöld jelzésen, egészen Tatranská Polianka vasútállomásig. Fáradozásunk eredményes volt, hiszen ki tudtunk jönni a völgyből anélkül, hogy eláztunk volna, így elmondhatjuk, hogy minden a legtökéletesebben alakult a 2015-ös tátrai látogatásunk során is. Csak az a fránya optika ne adta volna meg magát...

Kindulás: Stary Smokovec

Cél: Rovátka-hágó

Érkezés: Tatranská Polianka

Hossz: 18km

Össz emelkedés: 1400m

Reggeli fürdőzés Nová Lesnán

Hű útitársunk most is pontosan érkezett

Stary Smokovec csodás állomása

A puhányok...

A lényeg nem maradhat lent! :)

A Nagy-Tar-patak

Hangulatos erdei ösvény

A Szalóki-csúcs a Nagy-Tar-patak völgyéből

A patak észak felé

A patak dél felé

Csodás fények visszafelé tekintve

Láncos biztosítás, melyet inkább télen célszerű használni

Ismét a fények... :)

Szűkül a völgy

Bizony nem egyszerű útvonal!

A Hosszú-tó és a menedékház a távolban

Az irány adott!

Kis kitérő a sárga jelzés melletti tóhoz

Mormota

Kőtenger a hegyoldalban

Kezd meredek lenni a terep!

Visszanézve a felvezető utunkra

A nyugati oldal

A láncok és a lépcsők a Lengyel-nyereg felé

Kelet

Nyugat

Szemben a Lengyel-nyereg

Onnan jöttünk le

Pihenő a nyergen

Ereszkedünk a Furkotai-völgybe

Vizuális tákékozódás folyamatban...

Zeeeerge

A Poprádi-medence a távolban

A Felkai-tó az Örökös-esőtől fotózva

A vízesés

Gyűlnek a gomolyfelhők

A medencében most is süt a Nap