A negyedik napunkon egy régi nagy hiányomat, a Krivánt vettük célba. Évek óta járok ki a Tátrába változó csapattal, de valahogy ez a nagy klasszikus még mindig kimaradt a sorból.

Most viszont a Csorba-tótól indulva kíséreljük meg a csúcs megmászását. A Csorba-tó és környéke számomra különösen kedves hely. Amikor első alkalommal jártam kint a Tátrában, ezen a helyen volt a szállásom. Egészen pontosan a Hotel Pátriában. Akkor édesanyám révén sikerült a családunknak ide eljutni. Három alkalommal jöttünk ki ebben a felállásban, majd hosszabb szünet következett.

Node térjünk vissza az útra! A piros jelzésen indultunk el. Az út eleje laza séta, erősebb kaptatók nélkül. Ideális terep a bemelegítésre. Egyetlen negatívuma az út ezen részének maga a látványa: a Poprádi-medence és az Alacsony-Tátra szépsége mellett erős kontrasztot adnak a kiszáradt fák, melyeket lassan elkezdenek kivágni a Tátrai Nemzeti Park erdészei. A kék jelzést elérve elvileg nekünk arra le is kellene térnünk, viszont így kihagynánk az alig 300m-re található Jamské tavat, így még egy picit követjük a piros jelzést. A tónál szabályos piknikezés ment a túloldalon. Érthető! A forgalom itt kicsi, a táj viszont Pazar. Hátra arc! Vissza a kék jelzésre! Itt már kaptatósabb a terep és sűrűbb körülöttünk az aljnövényzet, valamint a fák is szép zölden pompáznak. Kb. Egy órára járhattunk a csúcstól, amikor hirtelen a fákat és a bokrokat is magunk mögött hagytuk. Valahogy itt nem volt meg az a fokozatos átmenet, amit más utakon tapasztaltam. Közeledvén a célpontunkhoz megpillantottuk a Kapor-völgyből induló zöld jelzést, valamint azt az embertengert, melyen át kellett hámoznunk magunkat, ha a csúcs fel akartunk jutni. Ez szerencsésen sikerült is, bár sokkal nehezebb volt a terep, mint amire számítottam! Eddig a Rysyt tartottam a Tátra legnehezebben megmászható csúcsának, de a Kriván után úgy érzem, hogy a második helyre leszorult. Nagyon hasonló a két csúcs mászhatóság szempontjából, de a Kriván talán meredekebb volt némileg. A csúcsról a látvány... Hadd ne részletezzem. Annyit mondhatok, hogy a bakancslistámra felkerült egy naplemente megtekintése innen (és talán még egy másnapi napfelkelte is).

Az ereszkedés a vártnak megfelelően nehéz volt. Sok helyen kellett nagyon mélyre letenni a lábunkat, melynek során azt is figyelnünk kellett, hogy stabil felületre lépünk-e. Én arra lettem figyelmes magamon, hogy a karjaimmal különösen sokat segítettem a lépéseim biztosításában (ha ki is csúszik a lábam magam alól, még akkor is meg tudjak kapaszkodni). Szerencsére a „Lassan járj, tovább érsz!” törvény itt is működött és minden különösebb probléma nélkül jöttünk le. Az útvonal visszafelé ugyan az volt, mint fölfelé. Így utólag kicsi már bánom, hogy a Jamské tótól nem mentünk tobább le a kék jelzésen a zöldig és azon vissza a Csorbához, hiszen így több utat jártunk volna be, viszont a naplemente tűzvörös fényei ezt az utat is csodásan festették meg, ami egy magamfajta természetbarát és egyben fotósnak maga a lelki felüdülés volt! :) A kék jelzéshez érve én leváltam a többiektől, mert a Jamské tónál szerettem volna még pár fotót készíteni, ami a sikerült is.

Kiindulás: Strbské pleso vasútállomás

Célpont: Kriván

Táv: 9,5km

Szintkülönbség: 1200m

A Magas-Tátra reggel.

Csorba-tó.

Kiscsaj nagyon érzi a ritmust! :)

Hotel Pátria.

Miket nem talál itt az ember... :)

Kiszáradt fák mindenfelé.

Ússzunk a felhők felett!

Jamské pleso a távolból

A Kapor-völgyből induló zöld jelzésű ösvény.

A csúcs és az embertenger.

A Kriván alatti Zöld-tó (Krivánské Zelené pleso).

Kilátás a csúcsról dél-délnyugati irányba.

Az északi látvány.

Vegyük sorra a csúcsokat! :)

Csorba-tó a Krivánról.

Úton lefelé.

Van aki szőrén üli meg...

Hova tovább?

"Nézd a felhő esőt rejt, de a föld még mit sem sejt..."

A Jamské pleso. Útban lefelé eszembe jutott, hogy csak a tó részleteiről készítettem képeket, de a teljes egészéről nem, így újra visszajöttem. Megérte! :)

A lemenő nap fényei

A Pátria késő délután.

Velük kezdtem, velük is fejezem be a napot! :)

A keresztmetszeti térkép (leegyszerűsített útvonallal).

Az útvonal.

A Kapor-csúcson felmértük fizikális állapotunkat és úgy éreztük, hogy mindenki alkalmas a Rysy megmászására. 2499m-es magasságával Szlovákia legmagasabb pontja, melyet turistaösvényen el lehet érni, ugyanakkor nem is a könnyű útvonalak közé tartozik.

Reggel megérkeztünk Popradské pleso megállóba. A deja vu érzésünk hamar szétoszlott (előző nap is innen indultunk :). Vasút iránti érdeklődésem által vezérelve lőttem egy-két fotót a Tetra Packnak becézett motorvonatról, majd konstatáltam, hogy elfelejtettem feltölteni a fényképezőmet (banális hiba). Ezt én kisebb tragédiaként fogtam fel, mivel fotós szempontból ezt a túrát vártam a legjobban. A Békás-tavaknál (Zabie pleso) késő délután kialakuló fények egészen különleges látványt nyújtanak az ott levők számára. Node nincs mit tenni, úgy voltam vele, hogy majd elkérem a többiek fotóit, vagy lövök egy-két képet Zita kis szappantartójával :) A Menguszfalvi-völgyben található elágazásig új dolgot nem véltünk felfedezni. Addig beszélgettünk, elmélkedtünk a Tátrával kapcsolatban pár dologról. A piros jelzésre letérve viszont szinte azonnal sziklásabbá vált a terep, a lépéseinkre is jobban oda kellett figyelni. Több kis hídon és szerpentinen haladtunk keresztül, mígnem elértük a láncos szakaszt. Mondhatni gerjedünk az ilyenekre, hiszen általában ezeket szeretjük a legjobban (főleg a hágókban). A forgalom a vártnak megfelelően sajnos elég nagy volt, de a Hunfalvy-hágó előtti menedékháztól fölfelé már talán kevesebben mentünk tovább. Nagyon kerülgetni egymást, vagy a szembeforgalomra várni legalábbis nem kellett sokszor. A történethez egyébként hozzá tartozik még az is, hogy a baseball sapkámat elfelejtettem elcsomagolni, így az első két napot anélkül teljesítettem, melynek eredménye egy durva leégés volt az arcomon és a haj által nem túl sűrűn borított fejtetőmön. A Kaporról leérkezve a Csorba-tóhoz viszont beújítottam egy Vysoké Tatry feliratú sapit, így ma már azzal indultam útnak. Az már más kérdés, hogy a nap nagy részében felhős idő volt... :) A csúcsra felérve is csak a távolban láttunk napsütötte területeket, sőt, a leindulásunk idejét is egy gyorsan mozgó és sűrű felhő szabta meg, melyből pár csepp eső is elkezdett esni, de szerencsére ennyi volt az összes csapadék, amivel idén találkoztunk. Másztam már meg a Rysyt esőben, de nem volt egyszerű, mivel a kövek nagyon csúszóssá válnak ilyenkor. Visszaúton a menedékházon túl találkoztunk egy aranyos öregemberrel, aki vietnámi papucsban kaptatott fölfelé, megrakva mindenféle cuccokkal a büfé számára. Pár mondatot beszélgettünk vele. Elmondása szerint meg lehet szokni a mászást papucsban, viszont a duplájára dagadt, kék és zöld színű lábai nem erről árulkodtak. A Békás-tavakhoz leérve némi megnyugvással konstatáltam, hogy azok a fények, amelyeket szerettem volna lefotózni, nem jöttek össze a felhős idő miatt, így picit kevésbé haragudtam magamra a fényképező miatt.

 Összességét tekintve kellemesen elfáradtunk, de a látvány, az élmények most is csak azt igazolták, hogy érdemes volt idén is eljönnünk! :)

Indulás: Popradské pleso

Érkezés: Rysy (2499m)

Szintkülönbség: 1200m

Hossz: 9km

A pont, ahol észrevettem, hogy az akksi a végét járja :(

A mindig csodás Poprádi-tó.

Kaptatunk a sziklákon.

A nagyobbik Békás-tó.

Békás-tavak.

kezdődik a láncos szakasz.

Libasorban mindenki.

Mert buszmegálló 1800m-en is kell!

Korrekt!

Kilátás a csúcsról Lengyelország  irányába.

A Rysy keleti csúcsa, amely 2499,6m.

Beúsznak a felhők, nyomás lefelé!

Papucsos serpa :)

Azok a bizonyos fények most nem jöttek.

Valamiért érthető, hogy ennek a palacknak a felvitelére senki sem vállalkozott! :)

Aztán mégis voltak itt fények!

A Csehszlovák időkből megmaradt virágtartó (Československé státní dráhy).

Útvonal a Rysyre.

Második napi túránk már abban a szellemben kezdődött, hogy a Szalóki-csúcs meghódításával kellően ráhangolódtunk a nehezebb utak bevállalására is. Ennek értelmében egy kicsit hosszabb, viszont kisebb emelkedéssel bíró útvonalat választottunk, név szerint a Kaprovsky stít (Kapor-csúcs) tetejét 2367m-en.

A vonatról a végállomás előtti Popradské pleso nevű megállóban szálltunk le. Cipőfűzőket meghúzni, lehet indulni! Az út első harmada kifejezetten laza, beszélgetős, bemelegítő jellegű volt. A kék jelzés aszfaltozott úton vezetett fel a Poprádi-tóig, ahol menedékház, valamint egy a Rysy alatti menedékházhoz tartozó lerakat található (a nagy irányjelző táblánál), melyből ha valaki felvisz ezt-azt, akkor jutalmul meleg teát kap. Érdemes kipróbálni! :) Innen szintén a kék jelzésen indulunk tovább a Mengusková dolinában, vagyis a Menguszfalvi-völgyben. Lassan kikerülünk a fenyvesekből, már csak a cserjék vannak körülöttünk, ám azok is ritkulnak szépen lassan. A piros jelzés kiágazásához érve optikailag kicsit barátkozunk azzal az útvonallal is, hiszen a Rysyre vezet fel, melyre szintén tervünkben áll felnézni. Node, haladjunk tovább. Ahogy kaptatunk felfelé, úgy kezdett elénk tárulni egyre lenyűgözőbb látványt nyújtva a magunk mögött hagyott Menguszfalvi-völgy. A táj szépsége szinte lépésről-lépésre fokozódott. Lassacskán elérkeztünk a Hincói-tavakhoz, azok közül is elsőként a nagyobbikhoz (Velké-Hincovo pleso). A kisebbik (Malá Hincovo pleso) egy magaslat mögött található, ám kristálytiszta vize nagyobbik társához hasonlóan pompás látványt nyújt. Itt pihentünk pár percet és ettünk egy keveset, majd elindultunk a túra nehezebbik részére. A Kapor-csúcs nyergéig meglehetősen meredek szerpentines kaptató vezet fel. Innen viszont már letérünk a kék jelzésről, hiszen az átvezet a Hlinská dolinába, melyben azért lássuk be, annyira sok látnivaló nem tárulna elénk, ráadásul visszajutni is nehezebb lenne belőle.

A piros szakasz nem túl hosszú a csúcsig, ám maga a terep meglehetősen nehéz! A sziklákon és keskeny pilléreken nagyon figyelmesen kell közlekedni! Egy rossz lépés és ki tudja, hol landol az ember. A csúcsról a látvány viszont a vártaknak megfelelően lenyűgöző. Ami kicsit bosszant, hogy én még kristálytiszta időben, amikor 35-40km-nél nagyobb lett volna a látótávolság, nem nagyon tudtam a Tátrában túrázni. Ez sajnos most is így volt, hiszen a levegő túlságosan párás volt a szélcsendes idő miatt. A szokásos fotózgatás és gyönyörködés után újra fájó szívvel indultunk el lefelé, fent hagyva azt a pazar panorámát. A Hincói-tavaknál újra megálltunk kicsit, hiszen időnk volt bőven, így élveztük kicsit a nap kellemes simogatását a tóparton. Az aszfaltos első szakaszt viszont most hirtelen felindulásból elkerültük, mivel azt látunk itthon is eleget, így ahelyett a piros jelzésen mentünk le a Csorba-tóig a Poprádi-tótól. Asszem megérte, hiszen a többiek sem panaszkodtak nagyon miatta :)

Indulás: Popradské pleso vasúti megálló

Cél: Kaprovskí stít (Kapor-csúcs, 2367m)

Érkezés: Strbské pleso vasútállomás

Úthossz: 8.1km fölfelé, 9.2km lefelé

Szintkülönbség: 1000m

Indulás, itt még a kocatúrázók hadával.

Ezt a völgyet mindig megcsodálom.

A Poprádi-tónál található menedékház.

Köteles átkelés, igaz most nem kimondottan volt rá szükség.

A Menguszfalvi-völgy visszafelé nézve.

Közeledvén a Hincói-tavakhoz.

Panorámakép a Nagy-Hincói-tónál.

A Kis-Hincói tó.

Egyenesen a csúcsok felé!

A Nagy-Hincói-tó kb. 150m-rel magasabbról.

Számomra ez az egyik leglenyűgözőbb pilanatok egyike, amikor hátranézve beláthatom szinte az egész utat, amit már bejártam és tudom, hogy nagyon megérte!

Út a csúcsra. Nem egyszerű terep!

Kilátás a Kaporról.

Völgy a szemközti hegyek ölelésében.

Pihenő túrázók a Nagy-Hincónál.

Zergék, már megint... :)

Ereszkedünk vissza a völgybe.

Igen, az ott a piros kiágazás, ami a Rysyre vezet fel. Még ilyen messze van!

A menedékhár a Rysy alatt. (Chata pod Rysmi)

Egy megkönnyebbült serpa.

Orrok csatája! :)

Visszanézve a Zlomisková dolina felé (már a piros jelzésről).

A Hotel Pátria a Csorba-tó mellett.

Hangulatos fények késő délután.

A síugrósánc.

A kemények csak most indulnak fölfelé!

A vasútállomás és a Tetrapackok, melyek hűségesen fuvaroztak minket végig.

Panorámakép a Poprádi-tónál.

Az útvonal.

Aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy szinte mániákusan imádom a Magas-Tátrát. Szokatlan dolog ez sokak számára, hiszen a legtöbben csak a kopár, barátságtalan sziklákat, a kiszámíthatatlan időjárást és a nagy szakadékokat látják benne. Az én szememben viszont pontosan az az elhagyatottság, az évezredes változatlanság az, amely a legjobban lenyűgöz benne. Fantasztikus dolognak tartom azt, hogy km-eket megtéve járhatom be ezeket a hatalmas, ám mégis relatív kis kiterjedésű hegyeket. Gyakorlatilag olyan, mintha a tenyeremben lenne az egész, mégis embert próbáló kihívás egy-egy útvonalának a bejárása.

Három túratársammal, név szerint Zitával, Attival és Pistával második éve mentünk el ebben a felállásban. (Idővel a 2014-es tátrai túráink is felkerülnek majd!) Az egy évvel korábbi negatív vasúti tapasztalatok alapján idén autóval mentünk a szállásig, ahonnan a TEZ keskenynyomközű elektromos vasútját vettük igénybe. Itt még egy perc késést sem tapasztaltunk és a mindösszesen 4€-ért megvásárolható Tatry Card menetjegyként való felhasználhatósága alapján az autót a hazautazásig elő sem vettük, hiszen minden túránk kiindulópontja tökéletesen megközelíthető volt ily módon.

Első napunkon egy aránylag rövidebb, amolyan bejárató utat néztem ki Stary Smokovec és a Slavkovsky Stít (Szalóki-csúcs) közé. Lényegét tekintve végig kellett rongyolnunk a kék jelzésen oda-vissza. Eleinte valóban gyors tempót tartottunk, hiszen a Poprádi-medencében szépen összeállt egy viharfelhő, amely kezdetben nem igazán volt kivehető, hogy merre fog elhaladni, viszont egyre intenzívebben és hangosabban lehetett a villámok morajlását hallani. Nagyjából félúton járhattunk a csúcs felé, amikor egy kilátóponthoz értünk. Mesés panoráma tárult felénk a Lomnic felé. Ekkor már láttuk, hogy megússzuk eső nélkül a napot, így nyugodtabban indultunk neki a kaptatósabb második szakasznak. Csendes utunk volt, a mászáson túl gyönyörködtünk a tájban. Emberrel alig találkoztunk. A csúcson is VIP dolgunk volt, hiszen csak mi voltunk fent. Érthetetlen számomra, hogy ez az aránylag könnyen elérhető, 2452m-es csúcs miért ilyen kihalt... No mindegy, ez legyen a többi túrázó baja, hiszen a panoráma fantasztikus volt! Olyan érzésem volt itt, mintha a Tátra középpontjában állnék és belátnám az egészet, pedig közel nem ez a legmagasabb csúcs itt!

Elindultunk visszafelé és azt gondoltuk ezzel kb. ennyi is volt az első nap. Szerencsére tévedtünk! Amennyire nem láttam/láttunk az előző években zergéket (alias keeeecskéket, ahogyan becézgettük őket :) ), úgy annyit láttunk most. Szelíd közönnyel fogadtak minket, csak egy-két tagjuk nézegetett minket kíváncsian, hogy miféle szerzetek vagyunk. Egy órát még el tudtam volna őket fotózgatni, de a sötétedést szem előtt tartva kénytelenek voltunk tovább haladni. Ám élmények nélkül ekkor sem maradtunk: a naplemente egészen meredek sugarai fantasztikus látványt létrehozva törtek be a Lomnic és a Szalóki-csúcs közötti Studená dolinába, vagyis a Tarpataki-völgybe. Hát kb. itt volt vége ténylegesen az első napi élményeknek. A túra végét már szinte teljesen sötétben fejeztük be, mivel csak sikerült a naplementével elhúznom az időt, de akkor is megérte! :)

Kiindulás: Stary Smokovec vasútállomás

Cél: Slavkovsky stít (Szalóki-csúcs)

Hossz: 7,5km

Emelkedés: 6,5km

Ereszkedés: 1km

Szintkülönbség: 1477m

A megtett útvonal.

Nyomunkban a vihar

Egy kis nassolás

A lomnici csillagvizsgáló

A csapat: Zita, Atti, Pista és a fényképező túloldalán én :)

"Gyerekek... Ebből nagy eső lesz!" :)

Kilátás a Szalóki-csúcsról

Szintén.

Zergemama és családja

Kozel. Ez ugrott be :)

Kukk!

A Tarpataki-völgy

2015. december 5-e. Egy ideje már nem láthattuk kis országunk keleti felében a Napot, így ennek is köszönhető volt, hogy kicsit elcsigázva próbáltam a felhők fölé törni. Úgy tartotta kedvem, hogy most egyedül jobban esik az autókázás és a szédelgés a hegyekben, így egymagam mentem el. A terv az volt, hogy a Bánkúthoz közeli Bálványon található kilátóból süttetem egy kicsit magamat és töltődök fel valamelyest. Sajnos a tervem első fele nem jött össze, mivel még 900m fölött is vastagon lehetett harapni a köd nyirkos levegőjét. Node mindent csak a maga sorrendjében!

Az autót a buszfordulónál tettem le, majd a zöld + jelzésen indultam el. A kilátót 800m után elérve hamar szembesültem vele, hogy a téli napozás reményéről egyelőre le kell tennem. A vastag ködben csak a legközelebbi fák homályos körvonalai látszódtak, valamint olyan morajlások, amelyeket eleinte nem tudtam, hogy mi okozhat. Amikor ilyen tájakon sétálgatok, mindig az Utolsó szamurály című film jut az eszembe és szinte várom, hogy egy-két harcos mikor bukkan fel a homályból :) A térkép a zöld + jelzés egy későbbi pontján jelzett egy szép kilátású helyet, amit ugyan reménytelen próbálkozásnak tartottam a köd miatt, de ha már ott voltam, akkor miért ne nézzem meg, mondván hátha az északi oldalon ritkább. Az odaúton a köd produkálta érdekes fényeket, a fák sziluettjeit csodálltam, valamint bokáig gázoltam az őszi avarban. Egy kicsit úgy éreztem magam, mintha újra óvodás lennék, de a macska rúgja meg, nagyon jól esett! :) Közeledvén az ominózus nemkilátási ponthoz újra figyelmes lettem a korábban ismeretlennek vélt morajlásra. Balra tőlem egy meredek hegyoldal ívelt lefelé, melyre letekintve suhanó árnyak sokaságát lehetett látni. Vaddisznók hada szaladt tova egymást követve és engem jó messziről kikerülve. Azonnal a fényképezőm után kaptam és próbáltam pár értékelhető fotót készíteni róluk, de a fények és a köd miatt csak a lentebbi eredményt tudtam elérni. Élőben, ott, olyan közelről, a köd misztikus homályában viszont ennek a csordának a robajlását megtapasztalni fantasztikus élmény volt, amire még most is az egyik legszebb túrás emlékemként gondolok vissza! A köd hamar elnyelte a csapat utolsó tagját is, az avarban keltett suhogó, dübögő hangjukat viszont még sokáig hallottam. Mikor újra lecsendesült az erdő, tovább indultam és számvetést tartottam magamban, hogy már ezért megérte feljönni!

A kilátópont persze ugyan olyan ködben volt, mint minden más addig. Ám az aljnövényzet itt is tartogatott látnivalókat! Harmatos pókhálót, az őszies télben élénken tündöklő fűféléket és az erdő összképét, ami egy magamfajta természetkedvelőnek maga a tökéletes nyugalom. Elindultam hát vissza a parkolóba. Bánkúttól dél-délnyugati irányban van jelölve még egy kilátópont, de úgy gondoltam, hogy az esélytelenség nyugalmával szállok be a kocsiba és indulok inkább haza még világosban, mintsem elmenjek arra a pontra is, hogy a fehér maszlag vegyen újfent körbe. Amiért jöttem, azt már úgy is megkaptam...

Vízcseppek a ködből

Kilátó a Bálványon

Az erdő és a köd fényjátéka

Egy kis fenyves

A tisztás és néhány apró hófolt

Bokáig érő avar

Filmet is lehetett volna itt forgatni

A vaddisznók egy része

Nyirkos pókháló

A teljesített útvonal. Nem sok, de legalább kevés! :)

2015 decembere szinte végig ködös-ködfelhős volt, így nővéremmel arra jutottunk, hogy megkeressük a Napot. Az időjárási szenzorok adataiból kiindulva 500m-re saccoltam a ködfelhő felső határát, ezért tesóm választása alapján a címben említett magaslatokat vettük célba. Az akció családi vállalkozássá nőtte ki magát, mivel az ősöket is sikerült elrángatni. A ködöt végül 620m-en sikerült magunk alatt hagyni és hosszú idő után megpillanthattuk az első napsugarakat. A túrát két csoportban jártuk végig. Mi faterommal mindkét magaslatot megmásztuk, míg tesóm és édesanyám csak a Három-kőig mentek. Az idő kellemes volt, tavaszi kabátban is szinte végig melegünk volt. A Nap tette a dolgát, mi pedig próbáltunk annyi fényt elraktározni magunkban, amennyit csak tudtunk :) A korábbi tapasztalatokhoz képest egyébként kimondottan sok túrázóval találkoztunk. Az érfelvagdalós, depis idő minden mozgásra képes embert felkergetett a hegyekbe :)

Az első napsugarak

Kékcinege

Ködpamacsok a hegyek között

A végzet útja :)

Védett völgyek a hegyek takarásában

Lehet szép a szürkeség is, csak az nem mindegy, hogy honnan nézi az ember!

Egyik jóbarátommal, Ricsivel 5. éve cselekszünk úgy, hogy szilveszter reggelén nyakunkba vesszük az országot, keresztbe-kasba átvonatozzuk, majd az éjféli koccintást Szentes csodálatos városában ejtjük meg. Hogy ennek mi értelme?

Tudni illik, hogy mindkettőnket vonz a vasút világa, így a vonatozás számunkra nem nyűg, hanem szórakozás. Egyik évben kipattant a fejünkből, hogy szilveszterkor át kellene vonatozni az új évbe, csak úgy poénból. Az első alkalommal a vonat hosszú kürtszavából tudtuk meg, hogy bizony már az új esztendőt tapossuk. De ha már lúd, akkor legyen kövér is és csináljunk egy ún. 500 pluszos kört, ugyanis a MÁV díjszabása 500km-ig terjed ki, így azon túl már nem kell egy Fillérrel sem többet fizetnünk. Kezdetben a Debrecen - Füzesabony - Budapest-Keleti - Budapest-Nyugati - Cegléd - Szeged - Hódmezővásárhelyi Népkert - Szentes - Szolnok - Debrecen utat tettük meg, amely idővel rövidült ugyan, de legalább valamilyen formában megmaradt.

Idén úgy döntöttünk, hogy a hosszú szürke időjárás után kicsit több időt töltünk a napfény városában, így odáig a legegyszerűbb úton, ceglédi átszállással mentünk. 13:15-kor meg is érkeztünk Szegedre. Sunshine, kellemes hőmérséklet, szilveszter napjához méltón nyüzsgő város fogadott minket. Már ekkor tudtuk, hogy idén is érdemes volt elnézni ide. Egynapos jegyet vettünk, így a helyi közlekedést is kipróbáltuk és időt is spóroltunk. Tereket, templomokat, embereket és a Belvárosi hidat (ez a neve, azért nagybetűs!) fotózgattuk, közben pedig folyamatosan ment a csevely, a viccelődés és a köztünk megszokott szurka-piszka :) A Nap lassan a horizont alá bukott és megjelentek az éjszakai fények is, amely még inkább elvarázsolt minket. Fantaszikus ez a város, a sok vezetéket leszámítva, amely azért néha bosszantott a fotózás és a látvány összképe miatt.

Közeledünk a 19:12 perchez, vagyis a továbbindulásunk idejéhez. Aki ismerős a vasút világában, azoknak mondhat valamit, hogy Csörgővel mentünk Hódmezővásárhelyig, onnan pedig a csehszlovák kohószökevénnyel, a Bz motorvonattal (alias Gördeszka, ahogyan én hívom). Szentes. Nem tudom megmagyarázni azt az érzést, amit ott élek át, de a röpködő mínuszokban is egy kellemes nyugodság jár át, ha ott vagyok. A város képe, az ott lakók kedvessége, a csupa-csupa kellemes emlék, ami oda kötődik ilyenkor egyszerre rohamoz meg, nem beszélve egy számomra nagy jelentősségű helyi "nevezetességről". Szentesen található egy kisméretű, ám annál szebb és értékesebb vasúttörténeti múzeum, ahol többek között gyermekkorom hősei, az MD motorvonatok közül is ki van állítva egy, pályaszám szerint a 3003-as. Szentesen rengeteget szoktunk fotózni. Nagyon fotogén a város képe és van is mit megörökíteni. Minden évben találunk új perspektívákat, vagy utcaképeket, de idén még az újonan kiépített LED-es közvilágítás is még érdekesebbé tette az egészet (igaz Ricsinek nem nyerte el a tetszését :) ). 11:55, didergünk a Fő téren. Itt már azért nem volt túlságosan melegünk a -8 -9 fokban. Szirbik Imre a város polgármestere elmondta rövid, de annál frappánsabb újévi köszöntőjét, Himnusz, tüzijáték, majd jöhet a koccintás. Hajnal 3-kor nyit a vasútállomás, így addig sétálgattunk, találkoztunk Ricsi egyik helyi cimborájával és meglátogattuk a 3003-as MD motorkocsit is. 3:52 perc. Uzsgyival indulunk tovább Szajolig. Bár, ha egészen pontos akarok lenni, akkor első körben csak Tiszatenyőig jutottunk el, mivel a reggeli első járat csak eddig közlekedik. Itt pár percet kell várni az átszállásra, de a hideg és a fáradtság miatt ez bizony kis túlzással óráknak szokott tűnni. A csatlakozás megérkezett, kocc fel rá, két kocsiból csak az egyiken van fűtés. Hallelujja! Szajolon fél órát kell várni, de a kellemesen fűtött váróteremben ez nem probléma. Nincs olyan alkalom, hogy a 31 halálos áldozatot követelő tragédia ne jutna az eszünkbe, hiszen ezt a fél órát ott szoktuk eltölteni, ahová az első siklott kocsi becsapódott. Innen utunk végéig már javarészt bóbiskoltunk, hiszen csak hosszú volt a program. Én azzal vígasztaltam magam, hogy még aznap délután fel kell mennem Pestre, hogy másnap hajnalban 5 órakor nekiinduljak az Alacsony-Tátra legmagasabb csúcsának, de az már egy másik sztori...

A szegedi Dóm

Lakótelep az Európa parkban

Tiszapart

A Belvárosi híd

A vasútállomás

Szentes, a Kurca-patak

A Kurca és a sétánya

Tüzijáték éjfél után

Gyermekkori rajongásom megtestesítője az utcáról fotózva

A szentesi vasútállomás

Hótalpasnak volt meghirdetve, de talpakon kívül csak jéggel találkoztunk, sajnos a hónak csak nyomait láttuk. Ilyen a mi formánk nővéremmel: eddig egyetlen hasonló túrán vettünk részt (Donovalyban, melyet később rakok fel), de egy pár száz méteres szakaszt leszámítva ott sem sok hasznát vettük a talpaknak.

Mostani túránk a Trangoska parkolójából indult a zöld jelzésen. Egy darabig autóval is járható erdei úton haladtunk, melyről még volt alkalmunk a mellettünk húzódó, szinte teljesen befagyott patakocskában gyönyörködni. Ezt követően viszont kezdődött a túra java. A terep egyre meredekebbé vált és a felülete sem volt túlságosan barátságos, a maga jeges, néhol véknyan jégkásás felszínével (hónak nem csúfolnám). Az egészhez hozzá tartozik, hogy -14 fokban indultunk és a délre található magaslatok miatt meglehetősen sokáig árnyékban haladtunk. A hőérzetre viszont így sem volt panaszunk, mivel a folyamatos kaptatás megdolgoztatott minket annyira, hogy kellően bemelegedjünk. Tesómmal megbeszéltük, hogy én megyek a csoport elejével a saját tempómban és időnként bevárom majd. Így is történt. A túra egyik szervezőjével, valamint egy házaspárral (Erikával és Zoltánnal) értünk fel a Gyömbér nyergére elsőként, ahol a Stefánika menedékház is található. Itt bevártunk mindenkit a szikrázó napsütésben, amely meglehetősen hosszú időnek bizonyult, mivel túlságosan visszahűltünk. A nyeregnek így indultunk neki, melyen a hűvös szellő meglehetősen kellemetlenül esett. Szerencsére viszont hamar újra bemelegedtem, így a kesztyű nélküli fotózgatás sem okozott gondot. Erikával és Zolival elsőként értünk fel a csúcsra. Kellemes társaság voltak, a tempójuk is messze a legjobb volt a csapatból (szervezőket leszámítva természetesen :) ). Pár fotó, gyors körbetekintés és már indulunk is lefelé. Ez volt a rosszabb, mivel a csúszós jég és a helyenként meredek hegyoldalak miatt nagyon meg kellett nézni minden egyes mozdulatunkat, hogy hová, hogyan lépünk és hogyan helyezzük a testsúlyunkat. A síbotok is hol segítettek, hol pedig csak akadályoztak minket, de hogy a hótalpak egész nap csak a táskánk súlyát növelték, az biztos... Férfiasan bevallom, nekem is sikerült perecelnem a jégen, de szerencsére abszolút nem ütöttem meg sem a fényképezőmet, sem magamat (a földön egyből a gépemet vizsgáltam át, nem pedig saját magamat :) ). Visszaértünk a menedékházhoz. Forró kakaó (ami két perc alatt kihűlt a szabad levegőn) és rántott, és már indulhatunk is. Vagyis csak indulhatnánk, mivel eléggé elhúzódott ez a megállás. Ettől a ponttól kezdve viszont még jobban oda kellett figyelnünk, hiszen a völgyben ereszkedve már nem csak a sima jégre eshettünk volna, hanem a kövekre, sziklákra, kiálló fatövekre is. Sokan meg is ijedtek a terep láttán és reumás csiga tempójában jöttek/csúsztak lefelé. Nekeml sikerült úgy abszolválnom a szakaszt, hogy egyszer sem estem el, tesóm ezzel szemben 2-3 alkalommal közelebbről is megvizsgálta a talajviszonyokat :) . De hogy ne legyen ilyen egyszerű a dolog, az utolsó fél órára szinte teljesen ránksötétedett, ráadásul visszaértünk a fenyvesek szintjére, ami tovább rontotta a látási viszonyokat. Délután 5 óra előtt pár perccel láttuk meg a buszunk fényeit, így már csak pár száz métert kellett ninja módjára kitapogatnunk, hogy hol borítja jég és hol köves murva a talajt.

Amíg ott voltunk, nem feltétlenül volt minden mosolyunk őszinte, viszont utólag visszagondolva nagyon jó volt! Főleg az tett ránk mély benyomást, hogy a buszon hazafelé jövet akárhányszor csuktuk be a szemünket, annyiszor láttuk a talpunk alatt a jeget és képzeltük azt, hogy kezdünk rajta megcsúszni :)

Úton a Gyömbér nyergén

Kilátás a Gyömbérről

Indulás le a völgybe

Szóval, ez az első bejegyzés. Ami azt illeti, már jóval korábban is el szerettem volna ezt kezdeni, de idő és energia hiányában (vagy inkább a lustaság miatt :) ) ez mindig tolódott, egészen idáig. Blogomban szinte kizárólagosan a túráimat fogom leírni, de mivel a korábbiakat is szeretném megosztani, így a kronológiai sorrendtől egy ideig eltekintek.

Amennyiben elnyerik tetszésedet a leírásaim és fotóim, úgy kellemes olvasgatást kívánok hozzá!