Hóláncmentes havas túra Jósikafalva környékén

2017. január 09. - Talpfaszámláló

„Minek a hólánc?! Jóvanazúgy...” Akár ez is lehetett volna a jelmondata a 2016-os szezonunkat lezáró túránknak nővéremmel, melyet a Bélesi-tó környékén ejtettünk meg. Ha már szezonzárás, akkor némi összegzés a 2016-os évemről. 15 helyszín, 18 túra, 219,9km megtett útvonal, 10476m emelkedés, közel 8000 elkészített fénykép. De a legfontosabbak természetesen azok a boldog pillanatok, melyeket a táj szépsége, a friss levegő élvezete és a mozgás öröme nyújtott. Sajnos a sok munka rányomta a teljesítményemre a bélyegét, hiszen ha nem három munkám lett volna párhuzamosan, akkor ezek az értékek nem álltak volna meg ennyinél. Természetesen nem a számok a lényegesek, hanem maguk az élmények, de lássuk be, hogy a nagy számok törvénye itt is érvényesül.

Nade, vissza a hóláncos, nemfogesniahó, lustákvagyunkvisszamennialáncért túrához. Nővéremmel felkaptuk az ősöket és megcéloztuk a Pádis délkeleti peremén található Jósikafalvát. Itt volt a szállásunk, egy teljesen jól felszerelt panzióban. Az érkezés napján nem volt sok mindenre időnk, ugyanis útközben „beugrottunk” Kalotaszentkirályba, ahol szerettünk volna némi helyi népi kultúrát látni. Ez sajnos az ünnep miatt nem sikerült, mivel minden zárva volt, az Ilus néni múzeumát pedig meg sem találtuk.

A szállás elfoglalását követően megnéztük a Bélesi-tavat (Beliș-Fântânele), amely a régi település helyén volt mesterségesen felduzzasztva. A meglehetősen alacsony vízszint miatt reménykedtünk benne, hogy az egykori templomtornyot megláthatjuk, de ez sajnos nem jött össze. Este szokásos társasozás, panaszkodás a fűtésre, egy kis ping-pong, ecetera, ecetera... :)

Jött a második nap és a megdöbbenés: gazdagon hull a hó. Az éjszaka leesett 8-10cm és még reggel is intenzíven havazott. Ekkor már nem voltunk teljesen biztosak abban, hogy a hólánc otthon hagyása valóban jó ötlet volt-e. Elindultunk a Rachitele vízeséshez, bár nem voltunk benne biztosak, hogy el is jutunk odáig. Amíg az 1R jelzésű úton haladtunk, semmi probléma nem volt. Egyik helyen meg is álltunk kicsit hógolyózni, plusz a lányok megpróbálkoztak a lehetetlennel, szűz porhóból hóembert építeni. Ez kvázi három hógolyó összetapasztásán nem haladt tovább. Az út neheze a 108C-re történő lehajtásnál kezdődött. Kalotabökényen túl az út a gerincen halad, ahol nagyon durva hóátfúvások voltak. Szerencsére a hó nem tapadt meg az úton, így ott még járható volt a sima téligumival is. Kőrizstetőtől befelé a szurdokban viszont már nem volt őszinte a mosolyunk és az elszántsági mutató isfordítottan mozgott a besz@®ásjelzővel. Hihetetlen, hogy 1-2km-es eltérések során is milyen mértékben változhat a hóréteg vastagsága. A völgyben, ahol haladtunk, 20-30cm-es réteg alakult ki, melyet tovább rontott, hogy az út gyakorlatilag egysávos volt. Már fölfelé sem volt egyszerű dolgunk, amikor szemből jött egy másik autó, de lefelé volt csak igazán „vicces”. Végül sikeresen elértünk a völgy derekán található kis üdülőközpontig, ahol le tudtuk tenni az autót. Üresben, kézifék nélkül is ott lehetett volna hagyni, hiszen nem sok esélye lett volna megfutamodni :) A szurdok nem volt hosszú a vízesésig, viszont annál szebb! Vastagon behavazott faágak, sziklákból kinyúló fagyott vízesések, szállingózó hó, a levegő pedig... Szanatóriumi körülmények! A vízesés hatalmas szintkülönbséget tesz meg, nagyon gyors a mozgása, így abszolút be sem volt fagyva. Volt egy mellékága, amely jóval szolídabb volt, így be is jegesedett, melyet a jégmászók ki is használtak.

Indulás haza. A nagy hóban meglepően könnyen megfordult tesóm, pedig már kezdtem leltárt készíteni, hogy mennyi hidegélelmünk maradt, ha esetleg nagyon elhúzódna a művelet :) Sajnos lefelé viszont beütött a krach. A szembeforgalom elől való lehúzódás során túlságosan kikerült a kocsi az út szélére, így belecsúszott az árokba. Szerencsére az arra járók -két román autós, akik közül az egyik tökéletesen beszélt magyarul- erőt és technikát nem kímélve segítettek nekünk, így ismét folytathattuk az utunkat lefelé. Mikor Kőrizstetőre kiértünk fellélegeztünk, hiszen innen már tudtuk, hogy nem lesz akkora hó, az út is szélesebb, az 1R-en pedig már takarítva is volt. A Királyhágót elhagyva még 30-40km-ig volt némi hó, majd mint egy határvonal szűnt meg a fehér táj. Helló újra Magyarország, a szürkeség és fagy hazája, ahol tél már szinte soha sincs...